A FÉNY KULTUSZÁTÓL AZ ADVENTI KOSZORÚIG

Vallástörténeti kutatások szerint, amikor az emberiség életében megrövidültek a nappalok, nem csak a mindennapi élethez szükséges, hanem a rituális fénygyújtás is fontos hagyománnyá vált, mely a hosszabb ideig tartó sötétségben arra emlékeztette az embert, hogy a világosság győzedelmeskedik a sötétség felett.

A különböző civilizációk a világosság és sötétség egymáshoz való viszonya és változásai mögött ugyanakkor az élet és a halál, a jó és a gonosz erők egymással szembeni kozmikus küzdelmét is látták, ezért a világosság idejének mesterséges meghosszabbítását és természetes növekedését is pozitív jelnek tartották, amelyre ráépült a jóságba vetett reménység és bizalom, amely szerint az élet legyőzi a halált, a jó a rosszat.

A természeti népek majd az ókorban élő emberek a tisztelet jeleként gyakran isteni félelemmel viszonyultak a fényt adó Nap felé, életet adó hatásának kitűntetett szerepet tulajdonítva, különösen is a számon tartott évenként beköszöntő jelentősebb napokon (tavaszi-őszi napéjegyenlőség, nyári-téli napforduló) nagy tisztelettel fordultak feléje.

Számos népnél megfigyelhető a Nap megünneplése, istenként vagy istennőként való tisztelete: a sumereknél Utu; az akkádoknál Samas; Egyiptomban Ré; Indiában Szúrja és Mitra; Japánban Amateraszu Ómikami; Kínában Hszi-hot; az inkáknál Inti; a föníciaiaknál Melkart, a perzsáknál Mithra vagy Mithrász, a helléneknél Héliosz; az ókori Rómában Szaturnusz, majd a császárság korában, Sol Invictus. Ide sorolható az urál-altaji és a szibériai népek és észak-európai germánok napimádó kultusza is.

A Biblián alapuló világnézetben a világosság és a sötétség nemcsak fizikai, hanem szellemi, erkölcsi realitásként is szerepel. A Szentírás a világot egy személyes és értelmes létező művének tulajdonítja: a mindenség törvényszerűségei alá vannak vetve a Teremtő Isten terveinek, aki egyben törvényadó is. A Biblia a világosságot (az életet) időtálló valóságként, a sötétséget (a halált) időleges állapotaként nyilatkoztatja ki.

A zsidó hagyományban nagyon fontos szerepet játszik a fény. Chanukka (felavatás) ünnepét – mely Kiszlév hónap 25-én kezdődik – a Makkabeusok győzelmének emlékére tartják meg. A szír-görög uralom – mely megszüntette a vallási és a szellemi életet is – ellen kitört a felkelés és a szabadságharc, Juda Makkabi és serege i. e. 165-ben győzelmet arattak a szírek felett. A meggyalázott Jeruzsálemi Szentélyt újra felavatták, a hellenizmus befolyásától megszabadult zsidóság szellemileg újjáéledt. A hagyományos irodalom nem őrizte meg a történelmi eseményeket, de egy csodának az emlékét igen: amikor a makkabeusok bevonultak a Szentélybe, csak egyetlen korsónyi olajat találtak, mely azonban csak egy napra lett volna elegendő, de csoda történt, mert az nyolc napig kitartott. Ennek emlékére nyolc napon át gyertyákat, mécseseket gyújtanak.

A kereszténység december végén ünnepli Jézus Krisztus megszületését, melyet sokan egyfajta fényünnepnek és az élet felragyogásának tartanak, mert az evangéliumok tanúsága szerint ő a Világosság, akinek megtestesült megjelenésével véglegesen kezdetét vette a sötétség visszaszorítása, melyet föltámadása által győzött le. Jézus megszületése ugyanakkor a keresztények számára öröm és jó hír, mert hitük szerint benne az isteni élet emberré lett, egy teljes és magasabb rendű élet jött el, melynek nincs korlátja, nincs alávetve az időnek, örök, romolhatatlan, halhatatlan.

Jézus megszületésének ünnepét a keresztény hagyományban az adventi idő készíti elő (a katolikus egyházban a liturgikus egyházi év kezdete; advent első vasárnapja Szent András apostol napjához, november 30., a legközelebb eső vasárnap) mely a megszentelt várakozás, az emelkedett ünnepvárás időszaka, amihez a teológiai és vallási tartalom mellett több ősi hiedelem, népszokás és jelenkori érdekes megközelítés kapcsolódik, melyek kapcsolatot mutatnak a fénnyel és a világossággal.

Az advent számos átalakuláson ment át az idők folyamán, különösen addig, míg karácsony december 25-ei ünnepe kialakult a mai egyházi liturgikus formában. A Római Egyház Szent Simplicius pápa (468–83) idején fogadta el a négyvasárnapos adventi időt. A négy egységre osztott időszak alapgondolata a Jézus Krisztussal való találkozás és az erre irányuló fölkészülés volt, mely a kora középkortól az ő négy eljövetelét szimbolizálta:
1. a megtestesülésben (születése ünnepén, karácsonykor),
2. az embert segítő kegyelemben,
3. a halálunkban,
4. az Utolsó Ítéletkor.

Az időszak fő üzenete, hogy az embernek egész földi életében várnia kell a Krisztussal való találkozást, amelyre megfelelő módon készülnie kell. Az egyházban az advent liturgikus színe a lila (viola), mely a bűnbánatot jelképezi, amihez hozzátartozik a rend, a fegyelmezettség, az összeszedettség. A bűnbánati fölkészülés egyik eszköze az ételtől való tartózkodás is, ezért régebben ekkor is szigorú böjtöt tartottak (szerdán, pénteken, szombaton) mely általában Szent Márton napja elmúltával kezdődött el. 1918-1956 között csak karácsony vigíliáján – december 24. – szenteste volt szigorú böjti nap.

Az advent jámbor lelkisége a közéletben is megnyilvánult, így ebben az időben nem tartottak lakodalmat, bált, táncos, zenés, hangoskodó mulatságot, sok helyen kerülték az alkoholfogyasztást is, egyes vidékeken a vendéglátóhelyeken is csak az utazókat és az idegeneket szolgálták ki.
Advent kezdetét sok helyen éjféli vagy hajnali harangszóval jelezték. Az ünnepkör szakralitását az ilyenkor tartott hajnali misék tovább erősítették, ahol különös hangsúlyt kapott az Üdvözítő várása és Szűz Mária tisztelete.
Az advent kifejezés használata ma már általános lett, egyházi és vallási tartalmától függetlenedve használják a köznapi beszédben, ahogy az adventi koszorú használata is napjainkban karácsonyváró világának egyik fő jelképe lett.

Az első – a maihoz alig hasonlító – koszorú készítője Johann Hinrich Wichern (1808–1881) német evangélikus teológus, lelkész, pedagógus volt, aki szívén viselve a szegény és árva gyermekek sorsát, 1833-ban megnyitotta első árvaházat Hamburgban, amit több másik követett. Ezekben a házakban mintegy 10-15 gyerek volt egy-egy nevelővel. Wichern 1839 adventjében az esti áhítatokon azzal szemléltette a karácsony közeledését, hogy templomában (más hagyomány szerint az általa alapított árvaházban) egy szekér kocsi kerekét díszítette föl fenyőágakkal, és huszonnégy – a karácsonyig hátralévő napokra emlékeztetve – gyertyát helyezett rá, úgy, hogy vasárnapokat nagyobb gyertyával jelölte, majd mindennap eggyel több gyertyát gyújtott meg karácsonyig.

A gyorsan terjedő szokásban az 1800-as évek közepe után már csak a négy vasárnapot jelző gyertyát tartották meg és általánossá vált a maihoz hasonló koszorú készítése a protestáns templomokban, közösségekben, családokban. Katolikus helyeken csak a huszadik század közepe táján terjedt el, bár egyes vidékeken régebben is készítettek "Krisztusváró koszorút".

Az elmúlt évtizedekben a kör alakú koszorút sokáig fenyőágból, s más örökzöldekből készítették, melyre négy fehér gyertyát helyeztek, a gyertyák alsó részére lila (1. 2. 4.) és rózsaszínű (3.) szalagokat fontak, esetleg visszafogottan díszítették.

Manapság sok helyen az egyházi liturgikus színeket alkalmazva három lila és egy rózsaszín gyertya kerül a koszorúra. Az egyházi közösségekben, de családoknál is otthon, a gyertyákat vasárnaponként vagy előző nap este gyújtják meg. A katolikus liturgiában advent 3. vasárnapja az un. gaudete, örvendezés vasárnap, az aznapi szentmise kezdőének szövege szerint: Örüljetek az Úrban szüntelenül: újra csak azt mondom, örüljetek, az Úr közel van! (Filippiekhez írt levél 4, 4.5), ezért a rózsaszín gyertyát ekkor szokás meggyújtani.

Számos helyen három piros/vörös és egy fehér gyertyát helyeznek a koszorúra. Egyes helyeken négy piros (vagy más színű) gyertyát használnak, ugyanakkor a koszorú közepére egy (nagyobb) fehér gyertyát is állítanak, mely az un. a Krisztus-gyertya, amit csak szentestekor gyújtanak meg.

A különböző népek és vallási felekezetek más-más jelentéstartalmat adnak a gyertyáknak, s e többrétegű elképzeléshez újabb és újabb változatok szövődnek. Egyesek szerint a gyertyák a Krisztus eljövetele előtti világkorszakokat jelzik, mások szerint személyeket, közösségeket, így az első gyertya Ádámra és Évára utal, akiknek a Teremtő az üdvösséget szánta; a második az ókori zsidó népre, amely az igaz hit letéteményeseként tekintett a Megváltó eljövetelére; a harmadik Keresztelő Szent Jánost idézi, kinek tevékenysége Jézus működésének előkészítése volt; a negyedik a Mindenható akaratát alázatosan elfogadó Szűz Máriára emlékeztet.

Egyes vidékeken az első gyertya a Fény megjelenését szimbolizálja, a második az Út, amely egyszerre jelöli azt az utat, amit Jézus vállalt, és azt a lelki utat, amit az embernek kell megtenni, ha követni akarja őt. A harmadik gyertya az Öröm jelképe, a negyedik Jézus személyét, vagy azt a Békét jelzi, amit Isten az emberekkel kötött az ő megszületésekor.

A hagyományos gyertyaszín mellett látunk nagyon színes gyertyájú (kék, piros, fehér-arany, lila) koszorúkat is, amelyek a 20. század vége felé terjedtek az Advent angyalainak legendájából kiindulva. E szerint a karácsonyt megelőző négy hétben angyalok szállnak a földre: az első, kékbe öltözött angyal, aki közelebb hozza az egymástól elidegenedett embereket; a második, pirosba öltözött angyal, aki aranyserleggel a kezében járja a világot, hogy szeretetet öntsön az emberek szívébe; a harmadik, fehér ruhás angyal, aki aktivizálja az emberek szívébe töltött szeretetet; a negyedik a lila ruhás angyal a békesség dallamát hozza el.

Vannak, akik a gyertyák meggyújtásakor a hit, remény, szeretet és az öröm, vagy a béke, hit, szeretet és béke értelmén gondolkodnak el.

Sokan a karácsonyi történetre emlékeznek: az első gyertya meggyújtásakor azokat próféciákat olvassák föl, melyek megjövendölték Jézus születését, a másodiknál Józsefért és Máriáért adnak hálát, akik felnevelték Jézust, a harmadik gyertyánál a pásztorokra gondolnak, akik először tudhatták meg, hogy megszületett a Megváltó, a negyediknél bölcsekről, akik hosszú utat tettek meg, hogy találkozhassanak az új királlyal.

Számos közösségben és családban a gyertyák meggyújtásukkor egy-egy odaillő szentírási részt is felolvasnak.

Az utóbbi időben nagyon sok új formával és anyagválasztással találkozhatunk, divat lett a más alapanyagú koszorú, fontos lett a díszítés gazdagsága, megjelentek a mese- és állatfigurák vagy a téli jellegzetességek (szán, síléc, hóember) makettjei, a kerek forma mellett teret nyert a négyszögletes, vagy hosszúkás alakzat is.

Városokban és falvakban is szokássá vált, hogy a egyes köztereken, adventi vásárokhoz kötődő helyszíneken nagyobb méretű adventi koszorút készítenek, ahol a helyi közösség valamiképpen együtt lesz részese az adventi várakozásnak.

A legtöbb keresztényt a gyertya Jézusra emlékezteti, aki a „világ világossága”. A világító gyertyák számának növekedése szimbolizálja az egyre jobban erősödő fényt, amelyet Isten ad Jézusban a rá várakozónak karácsonykor.

A Keleti Egyház tradícióját megőrizve és ehhez igazodva a görögkatolikus egyház negyven napban (a húsvéti böjthöz hasonlóan) határozza meg a karácsonyi előkészület idejét. Ez karácsony előtt hat héttel kezdődik, a Gergely-naptár szerint november 15-én, melyet Szent Fülöp böjtjének is neveznek, utalva az apostol november 14-i emléknapjára.

Bod Péter (1712-1769) református lelkész, irodalom- és egyháztörténész, így írt az egyházi ünnepeket bemutató egyik munkájában (Szent Heortokrates,1761) az adventről: „Így neveztetnek a mostani rendtartás szerint a karácson előtt való négy hetek. Régen voltanak hat hetek a Szent Márton napjától fogva, aholott kezdi most is a görög ekklezsia a maga böjtit.”
A görögkatolikusok a hat vasárnapot magába foglaló advent idején hétfőn, szerdán és pénteken húsmentes napot tartanak, többet imádkoznak, valamint jó cselekedetekkel és lelkigyakorlatokkal készülnek Jézus születésének ünnepére.
A görögkatolikus egyházban az adventi koszorúra hat gyertyát tesznek.

A Bibliában az emberiség történelme a fény és a sötét közti folytonos harcként jelenik meg. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében. Az ítélet pedig ez: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak. Mert mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy el ne marasztalják a cselekedeteit; de aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat." (Evangélium János szerint 3, 16-21)

Isten első szavaitól kezdve: „Legyen világosság” (Teremtés könyve 1,3), az Újszövetség végső könyve utolsó látomásáig, hol Isten szolgái számára „nem lesz többé éjszaka, és nem szorulnak rá a lámpa világítására, sem a nap fényére” (Jelenések könyve 22, 5), a Biblia a fénynek gazdag rendszerét vonultatja fel.

A Szentírás fény és világosság szavakat a két külön értelemben használja: konkrétan a természetes fényt érti rajta, ugyanakkor teológiai értelemben, mint a Mindenható által adott ajándékot, mely minden életnek a forrása, vagy akár mint az Örökkévalót magát, kit „a fény, mint köntös, úgy fog körül” (Zsoltárok könyve 104,2), így gyakran tűz vagy villámok formájában mutatkozik meg. De úgy is megjelenik a fény, mint Úr védelmező ereje: „sötétségben éltem, de az Úr a világosságom” (Mikeás könyve 7,8); vagy mint az öröm és a boldogság: „A napod nem nyugszik le soha, sem a holdad meg nem fogyatkozik, mert az Úr lesz örökké tartó világosságod, és véget érnek a gyász napjai.” (Izajás könyve 60,20)

A fény, mint az igazság és a bölcsesség szimbóluma képes rá, hogy megvilágítsa az utat a választott nép előtt: „gyertek, járjunk az Úr világosságában!” (Izajás könyve 2,5). „Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon.” (Zsoltárok könyve 119.)

A Megváltó eljövetelével kapcsolatban is sokszor szerepel a fény, mint szimbólum, mely Krisztus alakjában csúcsosodott ki, aki eljött „világosságul a pogányok megvilágosítására”. (Lukács evangéliuma 2,32)

A Bibliában az ember, mint Isten által teremtett lény, arra hivatott, hogy a fényt válassza, és maga is a világosságot sugározza szét, ahogy a választott népről írja Izajás könyve: „a nemzetek világosságává tettelek” (49,6), vagy ahogy Jézus kéri a tanítványait, hogy váljanak „a világosság fiaivá”. (János evangéliuma 12, 36)