Bérmálás az Országúti Ferences Templomban

2025. június 1-én Berta Tibor tábori püspök, katonai ordinárius szolgáltatta ki a bérmálás szentségét 25 fiatalnak a Szent István első vértanúról elnevezett Országúti ferences templomban.

A tábori püspök beszéde itt olvasható:

Kedves és Főtisztelendő Ferences Atyák, Kedves Testvéreim, Kedves bérmálkozás előtt álló Fiatalok!

A világban, amelyben élünk egyre növekvő erővel mutatkozik meg egy sajátságos zavarodottság, ahol a megannyi furfangos szándék, a számtalan népszerűséget hajhászó feltűnési viszketegség, a már-már mániás egymás fölötti hatalmaskodás, a pénz- és gazdagság utáni sóvárságból is fakadó agresszív magatartás az uralkodó, s ahol a sokféle ravaszsággal megtévesztett ember nagy és lelkes igyekezettel rohan a veszte felé. Nem tagadható, hogy mindezek kisebb-nagyobb mértékben ránk is hatást gyakorolnak. Ebből a világból jöttünk ma ide szentmisére és bérmálásra. Mindkettő öröm Urunk mennybemenetele ünnepén.

A mai szentmise könyörgései és valamennyi imádságos fohásza a mennyek országához kapcsolódik. Mert a krisztuskövető ember élete mennybemenetel.

A szentmise első könyörgésében azt kértük Istentől, hogy lelkünkkel valamiképen már most a mennyben lakjunk azzal a Mennyei Atyához visszatérő Jézus Krisztussal, aki magával tudja vinni mindazokat az atyai ház örökkévalóságába, akik azzal a szeretettel néznek és látnak mindent ebben a világban, ahogyan azt ő megmutatta: mindent az Atya szeretetével nézett és látott, gondolatai, döntései, cselekedetei belesimultak az Atya akaratába. Erre hív mindnyájunkat, akikért idejött és akiket magával szeretne vinni.

A felajánló könyörgésben azt kérjük majd, hogy az Úr szentségi ajándékai mennyei életre keltsenek minket, vagyis, hogy már itt a jelenben is valamiképpen föl tudjuk mutatni életünk körülményeiben Krisztus szeretetét, aki bár mennybemenetelekor elhagyta ezt a világot, de a Szentlélek által egy olyan új teret teremtett az ő Egyházával, ahol újra és újra közeledik az emberhez, hogy új teremtményt hozzon létre.

A szentáldozás utáni könyörgésben majd azért fohászkodunk, hogy a bennünket mennyei eledellel tápláló Isten, adja meg, hogy áldozatos buzgósággal törekedjünk a mennybe, azzal az emberi természettel, amelyet Jézus Krisztus az Atyához vitt saját emberségével. Ehhez a könyörgéshez kapcsolódik valamiképpen Az Apostolok Cselekedeteiből vett első olvasmány, melyben nem másról van szó, mint arról a kezdetektől megjelenő állítás cáfolatáról, ami minduntalan megkísérli a föltámadást kihagyni Jézus Krisztus életéből: „Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról.” Erre rímel a felolvasott második olvasmány Pál apostol efezusiaknak írt leveléből: „Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta őt, és a mennyben jobbjára ültette.” és a mai Lukács szerinti evangélium is: „Feltámadása után Jézus utoljára jelent meg az apostoloknak, és így búcsúzott el tőlük… a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból.”

Jézus Krisztus abban az emberi testben mutatkozott meg földi életében, amelyet mi is hordozunk. Élete minden ponton nagyon emberi volt, sőt, ahogy a János szerinti evangélium írja „az Ige tetté lett”, hússá lett (1,14). Isten emberré lett és az is marad mindörökre, mert nem tette le az emberi életet, hanem – bár elváltozva és megdicsőülve – bevonta az örök dicsőségbe, abba a megváltott létbe, amelyben Isten átteremtő szeretete az ember eleven létét ragadja magához. Ez a megváltás, mely valójában a második isteni kezdés a teremtésben megvalósult első kezdés után, mégpedig azzal a hallatlansággal, hogy ebben a Föltámadott Krisztus – aki, ahogy A kolosszeiekhez írt levélben olvashatjuk „minden teremtmény első szülöttje” (1,15) – az emberséget, az emberi testet bevonja az Isten-közelség legbensőbb mélyébe. Erről van szó az apostol Pál Rómaiakhoz írt levelében: A teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak… De nemcsak az, hanem mi is… sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását (8,19-23).

Mindezeket szem előtt tartva a szentáldozás utáni könyörgésben való kérést – a bennünket mennyei eledellel tápláló Isten, adja meg, hogy áldozatos buzgósággal törekedjünk a mennybe, azzal az emberi természettel, amelyet Jézus Krisztus az Atyához vitt saját emberségével – azzal a vággyal imádkozzuk majd, hogy az Eucharisztiában, Urunk Jézus megdicsőült istenemberi valóságában történő részesedésünk, az ő testének evése és vérének ivása a halhatatlanság gyógyszere (pharmakon athanasias), az emberi halhatatlanságé, az Isten dicsőségébe fölvett lelki-testi halhatatlanságé.

Kedves leendő Bérmálkozók!

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok a Bölcsesség Lelkét. Az ókorban azokat tartották bölcseknek, akik ismerték az istenek titkait az ember boldogulása érdekében. Salamontól királytól fogva azokat mondják bölcs uralkodóknak, akik éleslátással érvényt szereznek a jognak és a méltányosságnak az emberek között, és felismerik az igazságot olyan helyzetekben, ahol az emberi ítéletek legtöbbször a tévedés áldozatává válnak. Általában a bölcsességnek két támaszát emlegetik: a tapasztalatot, ezért a bölcsek öregek, és a romlatlanságat, ezért bölcs az ifjú Dávid. A bölcsesség – mely magában foglalja az értelmet és a tudományt – arra képesíti és teszi készségessé az elmét, hogy gondolkodását és cselekvését az isteni szempontokhoz igazítsa, ugyanakkor arra ösztönzi az embert, hogy lelke és szelleme mindent a végső okkal és céllal összefüggésében szemléljen, s ennek megfelelően cselekedjen.

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok az Értelem Lelkét. Értelmes ember az, aki fel tudja fogni a dolgok lényegét, ezért imádkozik a mindenkori Isten embere értelmes szívért. Meghallani és megérteni Isten szavát két külön dolog. Értelmes ember elhárítja magában és rajta kívül minden akadályát annak, hogy befogadja a valóságismeretet, főként, ha az Istentől származik. Az értelmes lélek nyitott, készséges. A hagyomány szerint az evangéliumról így nyilatkozott a hitét elhagyó Flavius Claudius Julianus (331–363) római császár: Elolvastam, megértettem, elvetettem. A keresztények erre ezt mondták neki: Elolvastad, de meg nem értetted, mert ha megértetted volna, nem vetetted volna el. Sokan ma is elutasítják az evangéliumot. Mert, nem olvasták, mert nem értették meg, vagy mert nem engedték nekik, hogy megértsék. Az a szép feladat áll előttetek, hogy értő olvasói, hathatós átadói és valódi megvalósítói legyetek Krisztus örömhírének.

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok a Jótanács Lelkét. A tanács egyrészt az időszerű teendőink között igazít el, hogy a szeretetből kiindulva tevékenykedjünk, ugyanakkor a másikban a jó kibontakozását segíti. Ezért neveztek és neveznek a közjóért felelős testületeket tanácsnak. A tanács mindig a tökéletesebbet akarja. Így ismerjük Jézus evangéliumi tanácsait: a szegénységet, mely az Isten országának befogadására tesz alkalmassá, a tisztaságot, mely az osztatlan szívvel való Isten-szeretetet teszi lehetővé, az engedelmességet, mely az Istenért való élet jócselekedeteinek gyümölcseit tudja megteremni.

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok az Erősség (virtus) Lelkét, mely állhatatossá teszi az embert. Az Erősség, a győzelem záloga. Erős az, aki legyőzhetetlen. A sztoikus bölcsek a lelki erőt így foglalták össze: tartsd távol és viseld el. Mert a "győzni valami felett"- nél több az, ha az ellenséget, a rosszat távol tudom tartani, de ennél is nagyobb dolog, ha a közelségét és támadását el tudom viselni. Friedrich Nietzsche (1844–1900) emberideálja az, aki mindenkit maga alá tud taposni, önállításának áldozatává és eszközévé tesz mindent. Jézus Krisztus "Ecce Homo"-ja szeretetből mindent elvisel, egészen a tehetetlenné tevő halálig. Melyikhez kell nagyobb erő? Az ember döntése szerint építi vagy rombolja önmagában az Isten Városát. Itt megfontolandó Aquinói Szent Tamás (1225/1227–1274) gondolata is: az erősség az élet legnagyobb veszedelmeiben segít, hogy bármilyen akadály ellenére is akarjuk a jót. Az erősség az indulatokat is rendezi, mert a keresztény ember magatartásában nem válhat uralkodóvá sem a rettegő félelem – mely visszatartja a józan cselekvéstől – sem a meggondolatlan és a félelem elűzésére törekvő vakmerőség, melynek mindig meg kell maradnia a helyes értelem keretei között.

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok a Tudomány Lelkét. A tudomány eszménye a Teremtőhöz való hasonlatosság: kiismerni a világ titkát. A tudomány nagy öröm tud lenni, de a szolgáló szeretet vezérfonala nélkül önmagunk öntetszelgő Nárcisz-bálvánnyá alakításának legkitűnőbb eszköze. Aki tudományt szerez magának, fájdalmat szerez magának (vö. A Prédikátor könyve l,17-18) keseregte az idősödő Szent Ágoston püspök, mert Isten titkai a tudományok ellenére titkok maradnak, az ember nyomorát a gonoszok tudománya csak fokozza, Isten kezéből a gyógyítást az ember végsősoron nem tudja kivenni. A tudomány az ősi görögök szerint egy labirintus, ahova az ember önmagát bezárja, a pusztulás elől nem ad védelmet. A Szeretet tudásának fonala kell ahhoz, hogy az ember kimeneküljön belőle. De ez már a "szentek égi tudománya". Ezt a tudományt adja meg nektek a Szentlélek!

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok a Jámborság Lelkét. A jámborság, mint az emberi közösségek természetes szabályozó motívuma, sokáig az emberi viszonyok kiegyensúlyozottságát, az egymás alá és fölé rendeltek jó kapcsolatát jelentette. A vallásos nyelvben rokonságban van a hitből fakadó jósággal. A valódi jámborság arra törekszik, hogy minduntalan az Istenre figyeljen. A Szentlélek azt az áhítatot szenteli meg, amely az egész emberi életet az Isten elé állítja. „Akár esztek, akár isztok – írta Pál Apostol az Első korintusi levélben– mindent az Úr dicsőségére tegyetek” (10;31). Az Istenre figyelés bár az imában találja meg a legjobb kifejezést, de a mindennapi cselekedeteket is az állandó Istennel való kapcsolattartássá tudja alakítani, miközben kerüli az egyoldalúságot, a vallásos különcködést, józanul kritikus, és fenntartásokkal van saját érzelmei iránt is. Ismeri az Isten és a felebarát iránti szeretet egységét, mely Isten dicsőségére a felebarát anyagi és lelki javaiért végzett fáradozásban igazolódik a mindennapokban.

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok az Úr félelmének Lelkét, az istenfélelem Lelkét, mely rendezetté teszi a szeretetet. Aki ismeri önmagát, az okkal fél attól, hogy gyöngesége, hibája és bűne eltávolíthatja Istentől, akit maga a Szeretet. Voltaképpen kétféle félelem van. A féltő félelem és a félő félelem, az előbbi szeretetből fakad, az utóbbi önféltésből. Isten a Szeretet, csak az előbbi félelem méltó hozzá. A másodikra vonatkozik János apostol János első levelének szava: aki fél az nem tökéletes a szeretetben (4,18). Az istenfélelemnek azt a gyümölcsöt kell megteremnie, mely fél attól, hogy Isten szeretetéből kieshet, s ez már híd a féltő félelemhez, amely a bűntől való félelemhez vezet. A tökéletes istenfélelem forrása a gyermeki szeretet, mely fél megbántani a mennyei Atyát, ugyanakkor a szeretetet féltő szeretet sohasem tesz könnyelművé az ítélettől való félelemben. Az istenfélelemhez mindig kapcsolódik a megfontolt éberség a bűnre vezető alkalmak elkerülésében, az Isten iránti igazságosság, mely megadja Istennek azt a tiszteletet, mely őt megilleti, a szelídség, mely megóv a könnyelmű ítélkezéstől és azt az Istenre bízza, és az erősség, mert aki Istent féli, az minden jóra és áldozatra képes, hiszen más ember nem árthat neki, mert vele az Úr (vö. Zsolt 118,6), aki bár titokzatos és végtelen hatalma van, mégis azt mondja saját maga vagy angyalai által biztatólag: „ne félj!” (vö. Evangélium Máté szerint 14,27; 28,5; Evangélium Lukács szerint 1,13.30; 5,10; Evangélium Márk szerint 16,6; Az Apostolok Cselekedetei 27,24). Az olyan véleményeket, melyek szerint a vallást a félelem, az „Ismeretlentől” való rettegő félelem szülte volna, éppen a mi Urunk és Istenünk cáfolta meg, aki Jézus Krisztus által egészen közel jött az emberhez, hogy megismertesse önmagát, vagy ahogy Hippo Regius püspöke Ágoston mondta: „a félelem régi szövetségét felülmúlta a szeretet új szövetsége”, ahol az igaz istenfélelemben élő hívő hisz annak az Istennek, aki maga a Szeretet, akkor is, ha ez Szeretet olykor számára érthetetlen módon cselekszik.

Kedves Bérmálkozók! Minden bérmálás, valamiképpen sajátságos pünkösd, amely összegyűjti a közösséget, egyszersmind a közösség Jézustól kapott küldetésének kiindulópontja is, ahogy az első olvasmányban hallottuk az Apostolok Cselekedeteiből: „Mikor leszáll rátok a Szentlélek, erőt nyertek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben meg egész Júdeában és Szamariában sőt egészen a föld végső határáig” (l,8). Magam is azért fohászkodom ebben a szentmisében, hogy a bérmálásban elnyerjétek azt a megújulást, amelyben az új embert öltitök magatokra, ahogy az apostolokkal történt, akik fölismerték, hogy Jézusban van az üdvösség. Ti is tartsatok ki állhatatosan továbbra a kenyértörésben és az imádságban, (vö. Az Apostolok Cselekedetei 2,42), hogy egyre jobban elismerjétek Istennek azt a csodálatos bölcsességét, hogy sokféle ajándékkal gazdagít titeket, és mindenkit segít abban, hogy betöltse az erejéhez szabott feladatkört. Fogadjátok derűs nyitottsággal Isten Szentlelkét, hogy Isten jelei tudjatok lenni a körülöttetek levő világban!

 

[galeria]