Pünkösd: Erőteljes küldetés

Az Ószövetség úgy állítja elénk Isten Lelkét, mint az Örökkévaló erejét és mindenhatóságának megnyilvánulását az egyes emberekben, de úgy is beszél róla, mint Isten leheletéről, mely a rendkívüli körülményekben vagy természeti jelenségekben van jelen. Az Újszövetségi Szentírásban is jól látható a Szentlélek nagyon erőteljes tevékenysége, mely Urunk Jézus megváltó művét "belekovászolja" a világba. Amikor pünkösd napján a Szentlélek Úristen eljövetelét ünnepeljük, alig beszélünk erről az erőről és erőteljességről, pedig amikor az apostolokra leszállt Isten Lelke, mindannyian részesei lettek annak a tüzes hitnek, amely a Föltámadottat hirdeti.

Amikor a halottaiból föltámadott Krisztus húsvétkor köszöntötte a tanítványokat, békességet kívánt nekik, ugyanakkor a Háromságos Egy Igaz Isten valóságába akarta bevezetni őket a küldetéssel: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." (vö. Evangélium János szerint 20,2). Amikor pedig rájuk lehelt, ezt mondta: „Vegyétek a Szentlelket!” (vö. Evangélium János szerint 20,22) Az apostoli közösséget a Lélek békéje tartotta együtt a pünkösdi csodáig az állhatatos imádság közösségében minden ijedtség és szorongó rettegés ellenére, hogy azután ennek a békének ereje a rájuk leereszkedő tüzes lángnyelvek révén teljesen nyilvánvalóvá legyen. Pünkösdkor eltölti mindnyájukat az az erő, amely megóvta őket a félelmektől, megerősítette és fölbátorította őket, meg tudta őrizni szívük-lelkük nyugalmát az üldözések közepette egészen a vértanúságig.

Az Atya ígérete, a Lélek, a magasságból érkező erő megújította és megváltoztatta az apostolokat, olyan bátorságot adott nekik, mely megtanította őket mindenre, és eszükbe juttatott mindent, amit az Üdvözítő mondott (vö. Evangélium János szerint 14,16–17.26.), ugyanakkor megszabadította őket minden aggodalmaskodástól és félelemtől, hogy rettenthetetlen és hősies nyíltsággal hirdessék mindenkinek „Jézust Isten feltámasztotta, s ennek mi mindannyian tanúi vagyunk.” (Az apostolok cselekedetei 2,32).

A hit bátorságával úgy mutatták meg az akkori világnak a krisztusi tanítás örömhíréből éppen csak létrejövő Egyházat – amelynek tagjai egy meglehetősen sajátságos életszemléletet vallottak – ami nem zárkózik el, sőt jelen akar lenni a közélet szinte valamennyi szegletében, hogy – hasonlóan a Mester küldetéséhez – átkovászolja az egész világot az Isten Országáról szóló evangéliummal. Fontosnak tartották, hogy a kultúrában, a társadalomban és a körülöttük élő emberek mindennapi élethelyzeteiben fölfedezzék és megmutassák Isten jelenlétét, vagy legalábbis rávilágítsanak annak csírájára, hogy az élet minden körülményében tanúságot tegyenek a Föltámadottal való találkozás nagyszerűségéről, mert nem hallgathattak arról, amit láttak és hallottak. (vö. Apostolok cselekedetei 4,20).

Nekem ezért a legkevésbé sem furcsa, hogy Pál Apostol a katonai szolgálatból vett kifejezéseket használ, amikor Isten fegyverzetét ajánlotta a keresztény élet küzdelmeiben (vö. Levél az efezusiaknak 6,13–16) vagy amikor tanítványát, Timóteust – mint Krisztus katonáját – a jó, vagyis az Istenért való lelki harcra buzdította több alkalommal is (Első levél Timóteusnak 1,18; Második levél Timóteusnak 2,3.). Arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy az evangéliumok az Üdvözítő Krisztus életét úgy mutatják be, mint állandó küzdelmet a Sátán ellen, melyet az Egyház is folytatott, és folytatnia kell a mában is.

A korai a kereszténység számos hasonlatot, képet, kifejezést vett át a hadsereg életéből, utóbbira markáns példa a sacramentum – amit a hit igazságaira és a szent cselekményekre (Eucharisztia, keresztség) használtak –, mely a római hadseregben a katonai esküt (sacramentum militiae), vagyis az elkötelezettségét jelentette. A katonai élet szervezettségének példája, de a katonák hűsége, rendezettsége, fegyelme, engedelmessége bizonyos szempontból egyfajta útmutatásul is szolgált a kereszténységnek, bár az Egyház mindig fenntartotta a különbséget a saját harca és a légiók harca között.

Manapság sokan beszélnek a Katolikus Egyház bénultságáról, és arról, hogy alig van társadalomalakító ereje. Érdemesnek mutatkozik a Szentlélekre odafigyelő korai Egyház bátor dinamizmusát újra és újra felfedezni, ahol nagy gondot fordítottak a Krisztusba vetett hit ösztönző valóságának megmutatására, amely át tudta formálni az emberek belső és külső életét, az emberi kapcsolatokat, a társadalmi struktúrát, az egész emberi valóságot.
Isten Lelke ma is föltárja előttünk az Igazságot, magát Urunkat, Jézus Krisztust, igaz, mindeközben – rávilágítva korlátoltságra, önteltségre, önző önszeretetre – önkritikára és alázatra is nevel, hogy a megkomponált tervek – melyek, mint eszközök szükségesek – mellett, de lehet, hogy inkább helyett, ő legyen a vezetőnk azon a zarándokúton, melyen a hit bátorságával együtt kell haladnunk. Mai világunk sajátságos és mesterségesen kialakított káoszában számtalan kórsággal és nyavalyával küzdünk – nem is igazán tudjuk mindig megnevezni őket –, ugyanakkor rendezettségre, békére, értékes örömre és boldogságra – Istenre – vágyunk, de mindezek elérése közben számos alkalommal célt tévesztünk, vagy féligazságokba és félmegoldásokba menekülünk, amelyek azonban csak ideig-óráig jelentenek valódi örömöt, békét és rendezettséget.

A nyavalyák fölismerésében egyedül a Szentlélek tud segíteni, az ő révén tudjuk bajainkat megfelelően orvosolni, gyógyítani, hogy az Egyház – mint az egésszel egyetértésben és összhangban levő – és annak tagjai, mi magunk, hatékony jel legyenek ebben a világban.

A mostani pünkösd adjon mindnyájunknak erőt ahhoz, hogy el merjen indulni az örömhírhirdetés szépséges, de nem könnyű útján. Aki az evangéliumot hirdeti vagy erre készül, annak – minden gyöngesége és félelme dacára – tudnia kell: arra hívta meg az Úr, hogy beszéde és igehirdetése ne a bölcsesség meggyőző szavaiból, hanem a Lélek és az erő bizonyságából álljon (vö. Első levél a korintusiaknak 2, 4–5).

Újra és újra nagy alázattal kérjük a Szentlélek Úristent, hogy adjon erős hitbeli szilárdságot a lelki harchoz, lángoló odaadást és helyes buzgóságot, hogy az elavult és meghaladott, „így szoktuk” normák helyett Isten Országának hirdetését és megvalósítását tartsuk feladatunknak, azzal az újdonságokra való nyitottsággal, erős lendülettel, bátor kezdeményezőkészséggel, amit levében Pál ajánl a rómaiaknak: „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok” (12,11).