Nem feledkezhetünk meg a kiengesztelődésről

Szentmise

az 1943. évi doni áttörés 82. évfordulóján

Az 1943. évi doni áttörés 82. évfordulóján Berta Tibor dandártábornok, püspök, Magyarország katonai ordináriusa katonai tiszteletadással egybekötött megemlékező-engesztelő szentmisét mutatott be a béke és az igazságosság megőrzésének jegyében a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg katonáiért a budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomban, január 12-én. A szentmisén jelen volt Böröndi Gábor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke. A szentmisén közreműködött a Magyar Honvédség Központi Zenekar, valamint a Szent XXIII. János Püspöki Férfikar.

Fotó: Thaler Tamás

Berta Tibor tábori püspök szentbeszédét teljes terjedelemben az alábbiakban olvashatják:

Az ember mozdulhat parancsra, a fiú követheti atyját, de ne feledd, ha királyok vagy hatalmasok mozgatnak is téged, a lelkedért egyedül te felelsz. Ha majd Isten előtt állsz, nem mondhatod, hogy mások parancsára cselekedtél, vagy, hogy az erény nem volt számodra járható út.

Főtisztelendő Katonalelkész Testvéreim, Tisztelt Vezérkar Főnök Úr, Tábornok Urak, Állami, Kormányzati, Honvédelmi Intézmények, Társadalmi, Hagyományőrző Szervezetek Vezetői és Képviselői! Krisztusban szeretett Testvéreim!

Urunk, Jézus Krisztus megkeresztelkedésének ünnepe van. A mai evangéliumban hallottuk, hogy amíg Jézus imádkozott megnyílt az ég, ahonnan ez hallatszott: Te vagy az én fiam, a szeretett. Benned tetszésemet lelem. (vö.: Evangélium Lukács szerint 3, 22). Jézus a tetszés embere. Azért, mert teljesen Istenhez, az ő Atyjához odafordultan, mindig őrá tekintve, vele közös akaratban él. A tetszés emberei azok, akik Jézus magatartását birtokolják, akik Krisztushoz hasonló emberek. Nemrég hangzott el karácsonykor, hogy az angyalok ezt zengték a betlehemi pásztoroknak: Békesség a földön az Istennek tetsző embereknek. (vö.: Joseph Ratzinger: A Názáreti Jézus III. 2013.)
Több mint harminc éve a mai nap kiemelt napja a magyar honvédelemnek; január 12-én szent kötelességünk emlékezni katonaelődeinkre, akik 1942-43-ban a Don melletti csataterek véres küzdelmeiben haltak meg, akik a harcok után veszítették el életüket, akik munkaszolgálatosként, hadifogolyként hunytak el. Valamennyien beírták helytállásuk hősi áldozatvállalását nemzetünk történelmébe, életáldozatuk tiszteletteljes fejhajtásra késztet bennünket. Ez a főhajtás az igazság és az igazságosság erőterében bontakozhat ki, hogy a mostani és a jövő nemzedékek előtt ne merüljenek feledésbe a múlt történései, amelyekből tanulékony lélekkel ösztönzést nyerhetünk jelen korunk és a jövő építésére. Életben kell tartanunk elhunyt hős katonáink emlékezetét, hogy az emberi lelkiismeret egyre erősebbé váljék a pusztítás uralmával szemben. (vö.: Ferenc pápa üzenete a béke világnapjára, 2020.)
1942-ben – engedelmeskedve a katonai eskünek és parancsnak – a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg katonái kötelességtudó lélekkel indultak el a Don folyó mellé. Megannyian azt gondolták: családjukat óvják, nemzetüket oltalmazzák, hazájukat védik. Bizonyos, hogy számtalan embertelenséget felidézhetnénk, de ne engedjük, hogy a szélsőséges magatartások eltakarják előlünk azokat a nemes cselekedeteket, amikor az ember, ember tudott maradni, amikor a bajbajutott másik, megszűnt ellenségnek lenni és felebaráttá szelídült. Számosan voltak azok, akik a kegyetlenségek között is meg tudták őrizni a saját és mások méltóságát, akik életük kockáztatásával mentettek meg másokat, akik föl tudták mutatni a bajtársiasság katonaerényét. A rájuk való emlékezés hozzá segíthet bennünket a helytálló és áldozatokat vállaló katonai szolgálat megbecsülésének elismeréséhez, amelyhez úgy lehetünk igazán méltók, ha mi is minden körülményben föl tudjuk mutatni az ember megbecsülését.
A 2. Honvéd Hadsereg katonáinak emlékezetét több évtizedig szinte csak gyászoló családtagjaik tartották fenn, akik hitték és tudták, hogy nincs méltóbb kegyeleti gondoskodás, mint elhunyt szeretteik életének Isten irgalmába való ajánlása. Őket követjük most, amikor zarándokként vagyunk itt ezen a szentmisén, ahol katona elődeinket idehozzuk az oltárra, Krisztus áldozatának engesztelő liturgiájába, ahol Urunk, Jézus a kenyér és a bor színe alatt akar eljutni lényünk legmélyébe, hogy átalakítson bennünket Istennek tetsző emberekké, az igazságosság és a béke megőrzőivé.
Amikor emlékezünk, akkor a múlt eseményein keresztül a jelent szemlélve gondolkodunk a mostani teendőkön, de támpontokat szeretnénk találni a jövőhöz is.
Amikor elhunyt katona elődeinkre emlékezünk, el kell gondolkodnunk az ember méltóságának szent és érinthetetlen mivoltán, mely minden etikai, erkölcsi rend alapja, amelyet nem szabad kikezdeni. Újra és újra tudatosítanunk kell, hogy minden emberben Isten képmását kell meglátnunk, még akkor is, ha a másik emberrel nem rokonszenvezünk. Szinte valamennyi háború, de a mindennapi emberi kapcsolatokban megmutatkozó békétlenség is, a különbözőségekkel szembeni ellenállással kezdődik, melyet fölerősít a birtoklási és uralkodási vágy, nem beszélve az esendő és rosszra hajló ember szívében sajnos ott rejlő önzésről, ami a másik ember megalázásához és elpusztításhoz vezethet. A kapcsolatok eltorzulása, az Istentől való elfordulás, a természet leigázó kifosztása, a mások fölötti uralkodni vágyás, a hatalommal való visszaélés, előbb utóbb békétlenségbe, majd háborúba torkollik.
Amikor hős katonaelődeinkre emlékezünk el kell gondolkodnunk a halálról és az örök életről is. Az isteni rendeltetés folytán valamennyi ember osztozni fog az eljövendő örök életben, s mindenkivel találkozhatunk abban a másik világban. Újra és újra tudatosítanunk kell, hogy emberi hivatásunk az örök életre szól, életünk nem zsákutcába vagy egy sötét szakadék felé tart, hanem az Istennel való találkozás felé (vö.: Ferenc pápa: A remény nem csal meg, 2024.), s hogy úgy kell és érdemes élnünk, hogy meg tudjunk majd állni Isten előtt. Ezért elengedhetetlen, hogy igazi súllyal ruházzuk föl a földi életet, vagyis, hogy úgy éljünk, hogy a nagy cél az üdvösség, Isten baráti ölelésének örökké tartó valósága az Atyának tetsző emberek végérvényes közösségében. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy Isten szereti az embert és világot, ugyanakkor a világ és az ember bírája is. Ő az igazság szavatolója, aki előtt mindenkinek számot kell adnia az ítélet igazságában, ahol a szeretet nem oltja ki az igazságosságot.
Józanul gondolkodó ember tudja, hogy a „soha többé háborút” eszményi gondolata és fölkiáltása sajnos nem tudott sem meggyökeresedni, sem valósággá válni, hiszen háborúk dúlnak a világ számos pontján, kioltva emberek százezreinek életét, millióknak szenvedést okozva, ugyanakkor újabb feszültségeket előidézve, sebeket ejtve, melyek a megtorlás és mások ellen forduló indulatok újabb és újabb hullámait indítják el.
Ezért amikor hős katonaelődeinkre emlékezünk, nem feledkezhetünk meg a kiengesztelődésről, mert egyedül ennek révén teremthető meg az a béke, mely az igazságosság megőrzése által a megbocsátó irgalomban tud valódi gyógyulást adni.

Kedves Mindnyájan!
A mindennapok igazságosságát azok az Istennek tetsző emberek teremthetik meg, akik Jézus Krisztus stílusát jelenítik meg az életükben, akik nem félnek a szeretet kézzelfogható és mindennapi tetteitől, amelyekkel el újra és újra el tudják szakítani az önzés, a hazugság, az elbizakodottság és a gőgös önteltség rabságának láncait. Ők lesznek azok, akik ellenállnak a mai korra jellemző markáns agresszivitásnak, akik el tudják utasítani az uszításokban megjelenő ellenségképeket, akik felül tudnak emelkedni az önimádó magamutogatás, a fölényes önhittség és mindenhatóság kísértésén, akik föl- és elismerik határaikat és teremtményi mivoltuk esendőségét.
Azok lesznek hiteles és igazságos békét teremtők, akik mindig nyitottak tudnak lenni a párbeszédre, akik egymás különbözőségei ellenére a kölcsönös odafigyelésnek köszönhetően felismerik az Isten képét és hasonlatosságát hordozó arcot a másik emberben.
Azok lesznek hiteles és igazságos békét teremtők, akik személyes érdekeiken felülemelkedve az igazság tisztelői, akik nem bálványokat imádnak, akik nem az embert istenítik, s akiket nem tévesztenek meg ideológiai érdekek.
Azok lesznek hiteles és igazságos békét teremtők, akiknek a hétköznapok valóságában is fontos és iránymutató a Biblia, a Szentírás Istene, a Jézus Krisztusban hozzánk közel lépő Isten, aki elvezet az igazi békéhez és az igazságosság mindennapi érvényesítéséhez, ahol megtapasztalhatóvá válik a szabadság.
Azok lesznek hiteles és igazságos békét teremtők, akik hiszik és tudják, hogy az Isten iránti nyitott szív nélkül nincs szilárd alapja a megbocsátásnak és a felebaráti szeretetnek, (vö.: XVI. Benedek pápa: Caritas in veritate, 2009.), s akik be tudják látni, hogy mint Isten koldusai rászorulnak az ő megbocsátó irgalmára.
Azok lesznek hiteles és igazságos béketeremtők, akiknek a mércéje a helyes erkölcsi ész, amely ki tudja alakítani és fenn tudja tartani a jog, a béke és az igazságosság elválaszthatatlanságát.
Azok lesznek hiteles és igazságos béketeremtők, akik nem engedik lábbal tiporni a jogot, akik nem engedik, hogy az igazságtalanság jusson hatalomra, akik a helyes jogrend által a békére törekszenek, amely mind egyéni, mind társadalmi szinten biztosítani tudja az igazságosság érvényesülését.
Azok lesznek hiteles és igazságos békét teremtők, akik alázatosan belátják, hogy az emberi lét minden egyes emberrel újra kezdődik, ezért a legfejlettebb technikai viszonyok között és a legfejlettebb technológiákat használva is az ember, mindig csak ember marad, a maga esendőségében.
Azok lesznek hiteles és igazságos békét teremtők, akik Jézus Krisztust követve Istennek tetsző emberekké tudnak válni. Kérjük ebben a szentmisében Mennyei Atyánkat, hogy gyöngeségeink ellenére közéjük tudjunk tartozni, s így lehessünk a Ferenc pápa által meghirdetett 2025. évi szentévben egymást segítve és támogatva a remény zarándokai!