„Élő Istenkapcsolatra van szükségünk”

Ebben az évben az utolsó lelkészi találkozónkon szeretnék köszöntetet mondani nektek idei munkátokért, szolgálatotokért, azokért a helyzetekért, amelyekben megpróbáltunk az Isten iránti elkötelezettséget megvalósítani – hangsúlyozta Berta Tibor dandártábornok, katolikus tábori püspök december 16-án, hétfőn a tábori lelkészek szakmai napján.

A katonai ordinárius szentbeszédében hozzátette: a tábori lelkészek lelkipásztorkodásukban sajátos módon haladják meg a hagyományos papi szolgálatot, hiszen egészen más, speciális körülmények közt találkoznak az emberekkel, a katonákkal, akikkel ugyanakkor nem csak hétvégén, vasárnaponként „futnak össze”, hanem a hétköznapok valóságának helyzeteiben. „Akár a kiképzéseken vagyunk együtt, akár a külszolgálatban a hétköznapok mindennapisága sokkal erőteljesebben megérint mindannyiunkat”. A tábori püspök kitért arra is, hogy a történelem során újra és újra ugyanazok a helyezetek, problémák és nehézségek ismétlődnek az egyházban is. Nekünk, az egyházban szolgálóknak meg kell találnunk azt a kulcsot, ami éppen akkor, az adott történelmi kor körülményeinek a zárát ki tudja nyitni. „Nagy kérdés, hogy 2025-ben a zárat melyik kulcs fogja kinyitni! Megtaláljuk-e lelkipásztorkodásunkban, a katonákkal való törődésben azt a kulcsot, ami tényleg nyitja a zárat? Meg tudjuk-e azt fogalmazni a körülöttünk levőknek, hogy milyen a mi istenkapcsolatunk? Mert valójában ez a döntő kérdés. A körülöttünk levők arra kíváncsiak, hogy beszélek-e Istennel? Minden ebből következik! Abból, hogy elmondom-e Neki, mit gondolok éppen, de úgy tényleg, őszinte szívből. Megköszönöm-e neki, hogy nap mint nap segít engem? Oda merek-e fordulni fohászaimmal, gyöngeségeimmel, nemcsak úgy elnagyolva, hanem igazán? Minden ebből az Istennel való kapcsolatból származik. Ha ki merem tárni Neki a szívemet, akkor ő segíteni fog abban, hogy ki merjem tárni a szívemet a katonák felé, akik olyan valakit várnak, aki ugyanolyan esendő, mint ők, aki ugyanúgy tud verejtékezni, gyalogolni, menetelni velük, de mindezekben valamiképpen az Isten emberének a természetét tudja megmutatni. Aki ebben az istenkapcsolatban benne van, az nagyon jól tudja, hogy sok gyöngeséggel és hibával küzdünk - mindenki küzd ezzel, teljesen mindegy, hogy pápa az illető, vagy püspök, pap, káplán vagy diakónus. A lényeg ott ragadható meg leginkább és mindig ez adja meg a kiutat, és a minduntalan megújulást, hogy ezt az istenkapcsolat állandóan fönn tudjuk tartani, ha belekapaszkodunk és próbálunk tényleg az Isten koldusai lenni. Mindig akkor történik a tragédia, a félresiklás, amikor eltávolodunk Tőle, amikor nem beszélünk Vele, nem imádkozunk, nem tárjuk föl az életünk helyzeteit, hanem azt gondoljuk, hogy mi oldjuk meg azt, és mi visszük előre” - emelte ki az ordinárius, aki beszéde végén minden tábori lelkésznek külön-külön is megköszönte az egész éves szolgálatot.