Tábori püspök: Mária egész életével Krisztus befogadására, követésére és szolgálatára mutatott példát

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye hagyományos Egyházmegyei Búcsújának ünnepi szentmiséjét Berta Tibor tábori püspök mutatta be július 26-án, Máriapócson, amelyre idén is több ezren érkeztek az egyházmegye különböző településeiről, hogy közösen imádkozzanak, ünnepeljenek és a Szűzanya közbenjárását kérjék egyházmegyéjükért.

A szentmisén részt vett Palánki Ferenc megyéspüspök, Bosák Nándor emeritus megyéspüspök, Dr. Krakomperger Zoltán általános helynök, Heidelsperger István püspöki helynök, Csordás Gábor pasztorális helynök, az egyházmegye papsága, a diakónusai és kispapjai, valamint az egyházmegye fenntartásában álló oktatási és szociális intézmények vezetői, a Püspöki Hivatal munkatársai.

A püspök szentbeszédét itt https://dnyem.hu/2026/07/26/maria-peldaja-arra-hiv-hogy-krisztushoz-egyre-erosebben-kapcsolodjunk-egyhazmegyei-bucsu-mariapocson/ 

és itt hallgathatják meg https://www.youtube.com/watch?v=sLBgr9nOPU4 

valamint az alábbiakban olvashatják:

Excellenciás Megyéspüspök Úr, Kedves Nándor Püspök atya, Főtisztelendő Paptestvéreim az oltárszolgálatban, Kedves Diakónusok, Kedves Mindnyájan! Örülök, hogy ma itt ünnepelhetem a Szent Eucharisztiát Máriapócson, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye búcsúján.

A Biblia figyelmes szívű olvasója előtt nyilvánvalóvá válhat a Szentlélek igen erőteljes tevékenysége, ami nem más, mint az, hogy a Fiúisten, Jézus Krisztus életét és megváltó művét minduntalan mintegy beledolgozza, "belekovászolja" a Teremtő által alkotott világba.

Az Újszövetségi Szentírásban Isten Lelke ezt a belekovászolást Szűz Máriában kezdte el és vitte végre a maga teljességében, amikor a Názáretben leszállt és erejével megárnyékozta, ő pedig magába fogadta Isten Fiát, ahogy a Lukács szerinti evangéliumban olvashatjuk,[1]vagy amint nemsokára a mai szentmise prefációjában halljuk: Mária, a te szent Igédet szeplőtelen szívébe zárta és megtestesült Igédet szűzi méhébe fogadta, majd Teremtőjét a világra Szülve az Egyház születését is szolgálta.

A jelenet, amelyet Angyali Üdvözletnek hívunk, és a pünkösdnek mintegy előképeként áll előttünk, hiszen fényességét – mint a pünkösdi lélekáradáskor az apostolokra – ráragyogtatta Máriára, aki páratlan kegyelmet kapott az Üdvözítő befogadására. A Lukács szerinti örömhír kezdetén úgy látjuk Urunk Édesanyját, mint akit eltölt a Szentlélek, majd – a szintén Lukácsnak tulajdonított írás – az Apostolok Cselekedetei elején azt olvashatjuk, hogy amikor pünkösdkor az egybegyűlt apostolokra leszáll az Isten Lelke, ő is ott van velük, s így valamiképpen ő is részesül a Szentlélek ajándékában, erejében, vigasztalásában. Betlehemben a bízó és Istennek engedelmeskedő hit boldog örömében ő adott test szerinti életet Isten Fiának, az örök Igének, pünkösdkor pedig a tizenkettővel együtt részese lett annak az erőteljes és tüzes hitnek, amely Urunk Jézust, a föltámadott Igét imádja és hirdeti.

A keresztény ókorban egyes egyházi közösségek Jézus mennybemenetelénél és pünkösdkor Máriát egyfajta középpontba helyezték. Később számos képi ábrázolásban is így látható a Szent Szűz, mellyel azt szerették volna kifejezni, hogy jelenléte annak az Egyháznak a megjelenítője, mely szent és szeplőtelen, nincs rajta ránc vagy folt, sem semmi efféle, ahogy azt Pál apostol írta az az Efezusban lévő szenteknek és a Krisztus Jézusban hívőknek.[2]

Kedves Mindnyájan! A Szentírás a Szűzanyáról általában nem életrajzi adatok szűkszavú töredékeit közli, hanem gazdag tartalmú, rövid, de jelképekben bővelkedő tanítást tár elénk.

Mária az Egyház ősmintája, nekünk pedig – akik törekszünk legyőzni gyöngeségeinket és bűneinket – különleges példakép az életszentségre való küzdelmekben.  A Szent Szűz úgy áll előttünk, mint az erényekben gazdag élet példája, akinek bensőséges tisztelete arra ösztönözhet bennünket, hogy a fölforrósodott szív lelkesültségével egyre erőteljesebben kapcsolódjunk Fiához, Urunk Jézushoz és az ő áldozatához. Ezért fohászkodunk majd így a szentmise felajánló könyörgésében Istenhez: Kérünk, hogy ennek a szentségnek erejéből és a Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház Anyjának szerető segítségével szívünk lángra lobbanjon, és vele együtt megváltásunk áldozatával szorosabban összeforrjon.

A pünkösdi lélekáradáskor az apostolok között álló Mária arra hív bennünket, hogy Krisztus dicsőségére egyre inkább átalakuljunk, fejlődjünk és megerősödjünk a hitünkben, reményünkben és szeretetünkben, hogy életünk minden körülményében föl tudjuk ismerni Isten akaratát, aszerint éljünk és cselekedjünk. Az Egyház tagjaiként részesei kell, hogy legyünk annak a nagy apostoli munkának és hathatós tevékenységnek, melynek révén egyre több ember szívében-lelkében megszülethet Krisztus, aki attól a Szent Szűztől született, akinek a példája és édesanyai szeretete arra sarkall bennünket, hogy felebarátaink és embertársaink újjászületésén fáradozzunk minden erőnkkel. Ezért imádkoztuk a mai szentmise első könyörgésében a Mennyei Atyához, hogy a Szűzanya szerető közbenjárására az Egyház napról napra termékenyebb legyen, szent utódoknak örvendjen, és a népek minden családját anyai keblére ölelje.

Pünkösd hétajándékú Szentlelke az apostolokkal együtt Urunk Édesanyját is eltöltötte, aki ugyanakkor sajátságos módon valamiképpen már hordozta ezeket a názáreti angyali jelenés óta. Lelkében és egész lényében ott volt a bölcsesség nemes adománya, melynek révén életének különböző helyzeteiben – különösen a megpróbáló és nehéz körülményekben – fölismerte az igazságot és a valóságot. Erről a bölcsességről halottunk az imént a Királyok első könyvéből, ahol Salamon király azt a szellemi és erkölcsi tulajdonságot, olyan éber szívet kért Istentől, mely meg tudta különböztetni a jót meg a rosszat, mely éleslátóan képes arra, hogy minden helyzetben föl tudja ismerni az igazságot és az igazságosságot.

Mária egész valójában hordozta az értelem ajándékát, mely által nyitott és készséges tudott lenni, s így föl tudta fogni a dolgok lényegét, és nemcsak hallgatta és meghallotta, de teljes szívvel átölelve és lelkébe engedelmesen befogadva meg is értette az Isten szavát, és mindig aszerint tudott cselekedni. Ezért mondja róla Lyoni Szent Iréneusz nyomán a II. Vatikáni Zsinat: engedelmességével önmaga és az egész emberiség üdvösségének oka lett, mert az első asszony Éva engedetlenségének csomóját Mária engedelmessége bontotta ki, vagyis amit Éva megkötözött hitetlenségével, azt Mária föloldotta a hitével.[3] 

Mária hordozta a jótanács ajándékát, amely elősegíti a jó kibontakozását a másik emberben, mely mindig a felebarát javát akarja, és az egyre tökéletesebbet szeretné megadni a másiknak. Így volt meg benne az Isten Országa befogadására alkalmassá tevő szegénység, az osztatlan szívvel való istenszeretetet lehetővé tevő szűzi tisztaság, és az Istenért való élet jócselekedetekben gazdag gyümölcseit megtermő engedelmesség. Ezért nevezi a Boldogságos Szüzet a II. Vatikáni Zsinat Szószólónak, Segítőnek, Közvetítőnek, mert határozottan megjelenik már kezdetben Jézus nyilvános életében, amikor a galileai Kánában együttérzéstől késztetve közbenjárásával elindította Krisztus Urunk csodatetteinek sorát.[4] 

Vele volt az a legyőzhetetlen erősség,mely Isten iránti szeretetből nemcsak távol tudta tartani a rosszat, de el tudta viselni annak közelségét és támadását is, vagyis mindent, egészen odáig menően, hogy ott tudott állni a Golgotán Fiának keresztjénél a tehetetlenné tevő halál megízlelésekor. Az Erősség Lelkét befogadva a szívébe, Mária lett és lesz a példaképe azoknak az Istent szeretőknek, akiknek minden javukra válik, ahogy a szentleckében hallottuk Pál apostol rómaiakhoz írt leveléből.

Mária hordozta a tudomány ajándékát, a Teremtő Istenhez való sajátos hasonlatosságot, a világ titkát kiismerő valóságot, de ebben is az a figyelmes szeretet vezette, mely kiutat mutatott minden helyzetben, és nem engedte, hogy Isten megfejthetetlen titkai bezárttá vagy elkeseredetté tegyék. Ezért mondja Máriáról a II. Vatikáni Zsinat: Fia igehirdetéséből külön is megszívlelte azokat a szavakat, melyekkel Jézus fölébe helyezte az Országot a test és a vér jogainak és kötelékeinek, azokat mondva boldogoknak, akik Isten igéjét hallgatják és megtartják, miként azt ő hűségesen tette. Így maga a Boldogságos Szűz is a hit megannyiszor megpróbáló zarándokútját járta, Fiával való egybetartozását hűségesen vállalta egészen a keresztig, mely alatt az isteni terv szerint ott állt, meggyötört szíve eggyéforrt a szenvedésben Egyszülöttjével, akinek áldozatához anyai lélekkel csatlakozott, szeretetből beleegyezve a tőle született áldozati Bárány föláldozásába.[5]

Máriában a Lélek ajándékaként ott volt az áhítat,a szüntelen és állandó Istenre való figyelés, az élet Isten elé állítása minden körülményben és élethelyzetben, ahogy Pál apostol a Korintusi Egyházhoz írt első levelében megfogalmazta: „Akár esztek, akár isztok, és bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek.”.[6] Ennek az Istenre való odafigyelésnek egyik legszebb kifejezése és legértékesebb alkalma az imádság, mely a mindennapi feladatokat, szolgálatokat és jócselekedeteket is az állandó Istennel való kapcsolattartássá formálja és alakítja. Ennek lett eszményképe a Boldogságos Istenanya, akiről mielőtt elmondjuk Üdvözítő Urunk kínszenvedésének előestéjén mondott szavait a mai szentmisében ezt imádkozzuk: Amikor az apostolok a megígért Szentlelket várták, velük együtt imádkozott Mária, és így lett az imádkozó Egyház példaképe.

A Szent Szűz szívében hordozta az Úr félelmének ajándékát, azt a félelmet, amely nem fél,[7] hanem amely félt, mert szeretetből fakad. Hitünk szerint Isten a Szeretet és hozzá csak a féltő szeretet lehet igazán méltó. Szűz Máriával ellentétben – akinek Isten megadta, hogy életének első pillanatától fogva mentes legyen az áteredő és személyes bűntől, s a megszentelő kegyelem állapotában éljen – nekünk bizony félnünk kell bűneink miatt, de ha ez a félelem abból fakad, hogy elveszíthetjük Isten szeretetét, akkor már jó úton haladunk a féltő félelemhez, hiszen a szeretetet féltő szeretet nem tesz bennünket könnyelművé.

Amikor a Szentlélek pünkösdkor megerősítette az apostoloknak adott krisztusi küldetést,[8]a tanítványok között jelenlevő Mária arra mutat rá, hogy miképpen kell az Egyház minden tagjának cselekvően megszentelni saját környezetét, miközben várja az Úr Jézus eljövetelét a Lélek erejében, ahogy azt majd a szentáldozás utáni könyörgésben imádkozzuk: Esdve kérünk, hogy Szűz Mária anyai oltalma alatt Egyházad az evangélium jóhírével minden nemzetet megszenteljen, és a Szentlélek kiárasztásával az egész földkerekséget betöltse.

A János szerinti evangéliumban Jézus szava a kereszt alatt álló Szűzanyát úgy állítja elénk, mint a hívők anyját, amelyet a későbbi korok is fölkaroltak és alakítottak, s különösen az áhítat és vallásos költészet nyelvén úgy beszéltek Máriáról, mint mennyei édesanyáról. A II. Vatikáni Zsinatot előkészítő bizottság is foglalkozott Máriának mint ,,az Egyház édesanyjának" címével, majd a zsinat harmadik ülésszakának lezárásakor VI. Pál pápa megfontolva azokat a szoros kötelékeket, amelyek Máriát és az Egyházat egybefűzik, Máriát az Egyház Anyjának nyilvánította, az egész keresztény nép vigasztalására, – mind a híveknek, mind a pásztoroknak –, akik őt szeretett anyának hívják. A pápa elrendelte, hogy az egész keresztény nép e gyöngéd megszólítással illesse az Istenszülő Szűz Máriát, és forduljon felé imádságaiban, mert ő az, aki ebben a halandó életben tökéletes formában megtestesíti Krisztus tanítványát, s aki az összes erény tükrévé vált, és magatartásában teljesen megjeleníti azokat a boldogságokat, amelyeket Jézus Krisztus hirdetett.[9]

Ez a pápai beszéd megerősítette a II. vatikáni Zsinatnak azt a tanítását, amely azt mondta ki, hogy a Szent Szűz a maga életében annak az anyai érzületnek a példája, melynek el kell töltenie az apostoli küldetésű Egyház minden munkatársát, aki Krisztus dicsőségéért és az emberek újjászületéséért fáradozik.[10]

Kedves Testvéreim! Korunk szellemi, etikai és erkölcsi értékítéletének példátlan billenékenysége megannyi próbatétel elé állítja a hívő keresztény embert, miközben sokfelé terjed az a szemlélet, amely borúlátóan látja a vallási érzület jelenlegi alakulását, s azt sugallja, hogy társadalmunk egyre kevésbé lesz nyitott a kinyilatkoztató Isten világára, a vallási élet föllendítésére fordított erőfeszítések pedig csak lassítani tudják ezt a feltartóztathatatlan folyamatot, de nem fordíthatják meg annak irányát.

De Isten mindig új formákat talál az ő népe számára. A Szentlélek mindig új utakat sugall, és ezt azokon az embereken keresztül teszi, akik mélyen meg tudják élni hitüket. Tekintsük szép és értékes feladatunknak, hogy elfogadva az idők jeleit, a Lélekre hallgassunk, és kitartó következetességgel nekirugaszkodjunk a jövőnek, ahol a körülmények fényénél meg kell látnunk, hogyan lehet és kell az Isten Országát építeni. Legyen ebben iránymutatónk Szent II. János Pál pápa, aki első magyarországi látogatásakor 1991. augusztus 20-án ezt mondta a magyar püspököknek, de valójában mindannyiunknak: Megtörténhet, hogy a keresztény hagyományoknak a családokban és a társadalom szélesebb rétegeiben történő gyengülése láttán így kiáltotok fel: "Missziós területté váltunk!" Nos, én azt mondom nektek, eljött a pillanat, hogy megváltoztassátok az ilyen megállapítások hangnemét és fölemelő programot adó célkitűzéssé alakítsátok át: missziós egyház akarunk lenni!

Szeretett Testvéreim! Hiszem, hogy ma azért gyűltünk össze, mert azt gondoljuk és azt érezzük, hogy "egy szív és egy lélek" vagyunk (vö. Apostolok Cselekedetei 4,32) és készen állunk arra, hogy új távlatok felé induljunk, és az Úr tanúi legyünk.  Tudjuk, hogy ez az erő abban a mértékben adatik meg nekünk, amilyen mértékben kitartó és egyetértő imádságban élünk "Máriával, Jézus anyjával".[11] Ez a mai nap erősítsen meg bennünket abban a hitben, hogy mi Krisztus egyházának vagyunk a tagjai, akik, mint a mai evangélium emberei megtalálták az elrejtett kincset, és az értékes igazgyöngyöt, amelyért odaadták mindenüket.  

Kedves Testvéreim! A kereszténység és a keresztény kultúra – mely nagyon sokáig meghatározó alapja volt az emberek életének – a jelenlegi társadalom túlnyomó részét alig, felszínesen érinti meg, s bár Isten létét nem kérdőjelezi meg az emberek nagyobb része, de a többség alig számol ővele a mindennapok helyzeteiben és körülményeiben. Nem kétséges, hogy a kereszténység sokat veszített jelentőségéből, s az is tapasztalat, hogy tovább fog változni egy olyan világban, ahol az élet központjában azok az újítások állnak, amelyek a jólétet, a gyorsan múló élményeket és a szórakoztatást szolgálják. Sokan vélik úgy, hogy az Istenbe vetett hit és a vallásosság csupán egy a kultúrtényezők között, vagy amelyet magánügyként kell kezelni. Az, hogy van Isten, akinek van egy fia, akit elküldött a világba, hogy megváltsa az emberiséget, sokaknak ma is tiszta esztelenség, ugyanakkor az is elmondható, hogy alig van intézmény, mely a mindenkori világnak olyan nagy kihívás lenne, mint az egyház. Mert ez az egyház, Krisztus egyháza. Nem a mi, nem a te, nem az én egyházam, hanem Krisztusé. Annak a közösségnek, amelyet Krisztus Péterre bízott, s amely bármennyire is gyengének tűnik, éppen Krisztus miatt van most is kihívó ereje van, egyfajta ellenmondás vagy ahogy Péter apostol írja a botlás köve, a botrány sziklája,[12]mely fölött képtelenség csak úgy napirendre térni, mert ma is útjába áll a megannyi banalitásnak, cinkosságnak, hamis és megtévesztő ígéretnek, s nem hagyja az emberiséget és az embereket a maguk teremtette ideológiákban megnyugodni, mert meg szeretné védeni velük szemben az emberi lét ősi értékét, amely nem építhető be ezekbe a kitalált eszmékbe. 

Krisztus egyháza és ennek az egyháznak a tagjai sohasem nem lehetnek szövetségesei a mindenkori korszellemnek, mert a Mesterhez hasonlóan mindig nevén kell nevezniük a rosszat, a bűnt, ugyanakkor meg kell szólítaniuk mindenkit. XVI. Benedek pápa egyik könyvében föleleveníti Szent Ágoston egyik beszédét: Azt akarod, hogy rosszul élj, azt akarod, hogy tönkre menj, én azonban ezt nem akarom. Dorgálnom kell téged, ha ez neked nem is tetszik. Hippo püspöke egy példát is mond ezzel kapcsolatban arról az apáról, aki álomkórban szenved, aki állandóan el szeretne aludni, s akit ezért a fia állandóan felébreszt, mert a gyógyulásának ez az ára. Az apa azonban azt mondja: hagyj aludni, halálosan fáradt vagyok, de a fiú azt mondja: én nem hagyhatlak aludni téged. Most, a jelen kor helyzeteiben is ez az egyik feladatunk: a szeretet figyelmességével és a jóért való radikális nyugtalansággal nem hagyhatjuk egymást aludni a bűnökben, a gyarlóságokban, mert az a halálunkat okozza.

Kedves Testvéreim! Legyünk olyanok, akik hittel vallják, hogy Urunk Jézus anyja, a Boldogságos Szűz Mária lelki és szellemi küzdelmeinkben mellettünk áll, oltalmazó közbenjárásával segít, támogat, oltalmazóan közbenjár értünk, hogy annak az országnak az építői legyünk, amelyet Isten a kezünk munkája által akar az emberek között elterjeszteni.