A gondviselő Isten alkonyt nem ismerő szeretetének fölismerése

Berta Tibor tábori püspök mutatta a szociális otthonok zarándoklatának szentmiséjét a Mátraverebély-Szentkúti Nemzeti Kegyhelyen július 31-én pénteken a Porciunkula búcsú alkalmából.
A katonai ordinárius kiemelte, hogy ezen a zarándoklaton azokért imádkoznak akik megannyiszor saját életüket nem kímélve és sokszor háttérbe szorítva dolgoznak, hogy az elesetteken, időseken és betegeken segítsenek munkájuk és tevékenységük áldozatos hivatásában, amelyben mint az isteni szeretet ölelő karja, átölelik gyönge és megfáradt embertársaikat segítve terheiket vinni, reményt és támaszt nyújtva jobbá teszik a rájuk bízottak életét.

A tábori püspök hangsúlyozottan szólt azokhoz, akik a különböző szociális otthonokban élnek, akik közül sokan nélkülözni kénytelenek szeretteik közelségét, akik megannyi módon hordozzák megfáradt és törékeny testükben az emberi személy egyediségét és méltóságát.
A szentmise keretében Berta Tibor püspök és a jelenlevő áldozópapok a betegek kenetében részesítették mindazokat a zarándokokat, akik felkészültek a szentség vételére.

Berta Tibor tábori püspök, katonai ordinárius szentbeszédét az alábbiakban olvashatják:
Kedves Testvéreim! Őszinte és szívből jövő szeretettel köszöntöm a szociális intézmények zarándokait, az intézmények dolgozóit és az lakóit, akik eljöttek ma a Szentkúti Nemzeti Kegyhelyre, hogy életükre, szolgálatukra, munkájukra az Egyház Anyjának, a Boldogságos Szűz Máriának, az Angyalos Boldogasszonynak pártfogó segítségét kérjék, aki mint Szószólónk és Oltalmazónk, szüntelen közbenjárásával eszközli ki az örök üdvösség ajándékait, és Anyai szeretetével gondoskodik Fia, Jézus Krisztus testvéreiről, akik még zarándokok.(1)
Ezen a zarándoklaton azokért imádkozunk és adunk hálát a Jóságos Istennek, akik megannyiszor saját életüket nem kímélve és sokszor háttérbe szorítva dolgoznak, hogy az elesetteken, időseken és betegeken segítsenek munkájuk és tevékenységük áldozatos hivatásában, amelyben mint az isteni szeretet ölelő karja, átölelik gyönge és megfáradt embertársaikat segítve terheiket vinni, reményt és támaszt nyújtva jobbá teszik a rájuk bízottak életét, amivel valójában azt mondják a gondviselő Isten nevében: nem vagy egyedül, mert veled vagyok!
Ezen a zarándoklaton azokért imádkozunk, akik a szociális otthonokban élnek, akik közül sokan nélkülözni kénytelenek szeretteik közelségét, akik megannyi módon hordozzák megfáradt és törékeny testükben az emberi személy egyediségét és méltóságát.
Ezen a napon – utalva a Biblia első könyvére, ahol azt olvashatjuk, hogy „Isten a maga képére teremtette az embert”(2) – különösen módon is rá kell irányítanunk fegyelmünket az emberi élet végtelen értékére, mert minden egyes ember, Istenre képes ember, minden ember hordoz valamit az isteniből és a fönségesből. Különösképpen akkor lesz ez a leginkább nyilvánvalóvá, amikor a könnyek áztatta és szenvedésekkel teli emberi arcokon megpillantja valaki Krisztus Jézus vonásait és ezeken keresztül meglátja a Mennyei Atya arcát, ahogy azt Urunk mondta Fülöp apostolnak: Aki engem látott, az Atyát is látta.(3)
Kedves Testvéreim! A szentírási képek és elbeszélések úgy rajzolják és írják le az embert, mint aki egyedi, egyetlen, ugyanakkor mivel az Isten hasonlatosságára lett teremtve mindenki egyenlő és mindenki ugyanazokkal az alapvető jogokkal bír. Ez a bibliai kinyilatkoztató üzenet méltán lett az emberi méltóság és az emberi jogok sziklaalapja, amely az idők folyamán egyre inkább arra ösztönözte az emberiséget, hogy gondjaiba vegye azokat, akik rászorulnak a gyöngéd kezek gondoskodására, akiknek a szeretetteljes odafigyelésre és a jóságos szív vigasztaló és bátorító szavaira van szükségük.
Kedves Testvéreim! Mindannyian tudjuk, hogy az ember életet a megszületésünktől fogva végig kíséri a törékenység, amely az életkor előrehaladtával egyre nagyobb súllyal nehezedik rá az emberre. Ne szégyelljük ezt a felszínre kerülő törékenységet, fogalmazta meg nemrégiben XIV. Leó pápa,(4) mert mindannyian mindig rászorulunk egymásra, hiszen az odafigyelés és a gondoskodás koldusai vagyunk.(5)
Kedves Mindnyájan! Minden embernek, legyen hívő vagy nem hívő valamiképpen szembe kell néznie élete keresztjével, léte korlátaival és nehézségeivel, melyek megannyiszor kemény realitássá tudnak válni az életben, ugyanakkor kiismerhetetlen titokká mélyülnek.
Az emberi törékenység, elesettség, a szenvedés nagy titok, melyet már oly sokan boncolgattak: keresték miért van a rengeteg fájdalom, gyötrelem, egyszóval „kereszt” a világon. Az okokat kereső ember volt úgy, hogy talált megoldásra vezető nyomokat, amelyeket sokszor a remény gyógyszerének gondolt, de aztán a nyomok elfogytak, a vélt orvosság elégtelennek bizonyult, a szenvedés sötétsége, sötétebb lett.
Vajon tud-e valaki biztos fényt adni ebben a sötétségben, mely végtelennek tűnik? A Krisztust követő ember a hit törékeny mécsesét kapta a kezébe Istentől. Az Ószövetségi Szentírásban elgondolkodtató Jób esete, aki a józan valóság talaján állva ezt mondja: „Minden ember, aki anyától születik, szegény a napokban, de jóllakik a gonddal. Mint a virág kinyílik, de ezután elhervad.”(6) De az ószövetség embere azt is látta, hogy a szenvedésnek gyógyító, építő, de leginkább tisztító ereje van. Ezért hasonlítja már a zsoltáros is tűzhöz: „Megpróbáltál bennünket Istenünk, ahogy az ezüstöt szokták, tűzben megvizsgáltál.”(7) Egy másik helyen pedig ezt olvashatjuk: „Akkor lesz kemény a cserép, ha meleg a kemence.”(8) Ezekből az láthatjuk, hogy a hívő ember megtalálhatja – a Szentírás tanúsága szerint –azokat a lehetőségeket a szenvedésben, amelyek számára új értékeket teremtenek, illetve amelyek felhasználhatók és átalakíthatók értékké. Igaz, oly sok esetben ez fájdalommal jár, mert magától a szenvedéstől is szenvedés árán szabadulhatunk meg. Az első keresztény évszázadok nagy tanítói arra mutattak rá, hogy az Isten gyógyító jósága okozza, engedi és ápolja szenvedéseinket. „Fájdalommal sújt, mert gyógyítani akar.” – írja Szent Ágoston a Vallomásokban, Nagy Szent Gergely pápa pedig a sebész késéhez hasonlítja a szenvedést, mert az nem a kínokért, hanem az élet gyógyításáért mélyít sebeket.
A szenvedés örök paradoxon, amely, mint egy hűséges kutya nem tágít az ember mellől, ugyanakkor emberibb emberré is tudja alakítani az embert.
Kedves Testvéreim! A szenvedés felvet egy másik, emberen túllépő kérdést is, az Isten megismerésének /létének/ a kérdését: vajon miért engedi meg az örök jóság hordozója a szenvedést, miért nem lép közbe, miért nem védi meg – legalább övéit, akik hisznek benne – hiszen megtehetné, mert mindenható. De sokszor nem teszi meg… Ez sokaknak éppen elég annak bizonyítására, hogy nincs Isten, mert van szenvedés, vagy ha mégis van, akkor nem jó, nem irgalmas, nem jóságos.
Az emberi gondolkodás labirintusában nem találjuk meg a szenvedés titkához vezető fonalat. Kitűnik ez a bibliai Jób történetéből is, aki miután láttatja ártatlan voltát és Istenhez való hűségé, így kiált föl: „Utolsó szavam ez: felelj nekem Uram!” Ez esetben felel az Isten, de nem az emberi elgondolás szerint, mint ahogy Jób barátai tették. Isten nem a szenvedésről beszél, hanem az ő mindenhatóságáról. Bemutatja a teremtés művét, mely beláttatja Jóbbal, hogy ő mennyire kicsi, az Isten pedig milyen mérhetetlen nagy hatalommal bír. Jób, az Istennel való beszélgetés után megbékélt, igaz a szenvedés titka megmaradt. Egy valami ugyanakkor tisztán kirajzolódott Jób előtt: a világban, az emberi életben semmi sem történik hiába. Istennek az ember egészével terve van, a szenvedéseivel, küzdelmeivel, a kudarcaival is, mert mindezeket beleépítette teremtő művébe.
Ez ad magyarázatot arra, miért írtak egyesek életük végén másképp a szenvedésről, mint korábban. A nagy orosz író Dosztojevszkij(9) – aki a Karamazov testvérek című művében erős kritikával szólt az emberi szenvedés miatt Istenről, később nyomatékosan idézte az evangélium szavait: „Ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egyedül marad, de ha elhal sok termést hoz”.(10) A meglehetősen megosztó életet élő Oscar Wilde a börtönben írt elmélkedéseiben – mely később a De profundis címet kapta – ezt írja: „A gyönyör a szép test számára van, de a kín a szép lélek számára.” Vagy másutt elmélyültebben jegyzi le: „Papok és emberek, akik frázisokat szoktak használni bölcsesség nélkül, úgy fecsegnek néha a szenvedésről, mint valami misztériumról. Pedig a szenvedés kinyilatkoztatás.”(11)
Itt óhatatlanul beleütközünk azokba a gondolatokba, amelyeket a szenvedés „a kereszt”, első teológusa, Pál apostol hagyott ránk. Már megtérésénél ezt mondja az Úr Ananiásnak: „Megmutatom majd neki, mennyit kell szenvednie értem.”(12) Ő maga így ír a Második korintusi levélben: „Mindenfelől szorongatnak bennünket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk. Testünkben folyton-folyvást viseljük Krisztus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön.”(13) Pál a szenvedés elviselésében, a Krisztushoz való formálódását érzi. „Nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” – jelenti ki szinte parancsolóan,(14) mert hiszen Jézus életének a célja a tökéletes szeretetet megmutató kereszt, amely ugyanakkor minden emberi szenvedés célpontja is.
Pál Krisztus hirdetését minduntalan egy gondolatkörbe foglalja össze: a megfeszített alakjának megjelenítésében, amelyért nem kerüli el az ütközéseket sem, tudva, hogy a kereszt „a zsidóknak botrány, a pogányoknak balgaság…”(15) Az apostol igehirdetése ízig-vérig a kereszt teológiája, amelyet a keresztény hagyomány minduntalan felismert, és forrásának tekintett az elmélyítésben. Igaz sokszor kritizálták is, de tényét el nem vitatták. Szent Pál prédikációját lehetett és lehet oktalanságnak, bolondságnak tartani, de ő annyira ragaszkodott hozzá, hogy lemondott a bölcsesség elragadó szavairól, hogy Isten ereje még inkább megmutatkozzon az ember gyöngeségében.
Kedves Testvéreim! Nehéz értelemmel elfogadni, „Miért a szenvedés?” – de még nehezebb a fájdalmak által előtörő emberi érzésekben meglátni és belátni, hogy maga az Isten is a gyöngeséget, a szenvedést és a halált választotta, hogy az élet reményét adja meg mindazoknak, akik nehézségeikben belé vetik bizalmukat. Igaz, lázadni is lehet ellene, lehet az Istent úgy nézni, hogy érzéketlenül trónol a mennyben, lehet azt is kiáltani, hogy Istenem, miért hagytál el? De mindezek fölött, lázadó gondolataink útját állja a Megfeszített Krisztus képe és szavai: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mind az, aki benne él el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”(16)
Ebben a gondolatsorban azt sem feledhetjük el, hogy a halottaiból föltámadt Krisztus megjelenéseiben szenvedésének és végsőkig menő szeretetének sebhelyeit mutatja meg kezén és oldalán az apostoloknak, mint keresztáldozatának örök jeleit.(17)
Hogy miért a szenvedés? Van rá egy tiszta válasz a hitben: az üdvösségért. Mi az, ami elviselhetővé teszi a szenvedést? Ha a legbensőbb énünkre és hitünk kezdetére figyelünk, akkor Pál apostol szavai tudnak eligazító vigasztalást adni: „Ennek az életnek szenvedései már nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, mely majd megnyilvánul rajtunk.”(18) Így ír Szent Péter apostol is: „Ne lepődjetek meg az égő fájdalmakon… inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulása napján majd ujjongva örülhessetek.”(19) De a hitben elmélyült ember még ennél is tovább lát; Szent Pál saját pályabérén túl elsősorban Krisztussal akar együtt lenni és már itt a földön dicsőségének tekinti, ha Krisztus sorsában, azaz a kereszt sorsában együtt lehet Vele.
Megkapóan fogalmazza meg ezt Blaise Pascal,(20) aki így tudott imádkozni: „Add Uram, hogy alávessem magam akaratodnak, s ha beteg vagyok is, szenvedéseimben is áldlak. Csak szenvedésemen keresztül juthatok el az üdvösséghez; s Te megváltom, Te is csak a szenvedésen keresztül akartál üdvözíteni… Add, hogy szenvedésem a Te szenvedésed legyen… tölts el engem szenvedésed minden dicsőségével.”(21)
Az életben az embernek nem egyszer komolyan szembe kell néznie a szenvedéssel. Van, hogy mások fájdalmában osztozva, van, hogy saját szenvedéseinek megoszthatatlanságában. A keresztút kínjainak elfogadása sohasem könnyű, ezért újra és újra kérnünk kell a Megfeszített kegyelmét, hogy tegye fogékonnyá szívünket, a szenvedés meglátására és elfogadására, másokban, magunkban is. Talán nem tudjuk, mit kérünk, de beláthatjuk, hogy kérnünk kell. Mert Krisztus ügyének valódi tanúságtevője az tud lenni, aki az élet megváltásra szorultságát, a Megváltóhoz elvezeti. Talán sokszor a szenvedés nagy kérdéseire nem tudunk választ adni, bárhogy igyekszünk is. De egyet tudunk – tudhatunk – Krisztus keresztjét mindig és mindenütt megmutatni a világnak.
A szenvedés, a mindennapi kereszt–hordozás, a betegségek, a szorongó félelmek, a küzdelmes időskor megannyi tehertétele olyan mint a sötét erdő, mint a zsákutcákkal szövevényes labirintus, mint a háborgó tenger, melyből nincs emberi kiút. Egyetlen válasz van rá, Krisztus keresztjének fénye, amely a legsötétebb erdőből is kiutat mutat; Krisztus keresztje a megmentő szeretet Ariadné fonala, mely megszabadít a labirintus őrületbe kergető próbálkozásaiból. Krisztus keresztjének fénye az a világító torony, mely a háborgó tengerrel való viaskodásban is a reményt helyezi az emberi szív közepébe.
A szenvedés titka, Krisztus keresztjében nem megoldást talál, hanem kiutat. A szenvedés titka Isten titka marad. De ez a kiút az, ami az életünket a hitben Istenhez méltóvá tudja tenni. Legyen vezetőnk ebben a Boldogságos Szűz Mária, aki mindig biztos remény és a vigasztalás Isten zarándok népe számára.
Kedves Mindnyájan! Hálás szívvel mondok köszönetet mindazoknak, akik a szociális otthonokban dolgoznak. Isten áldását kérem valamennyiükre, életükre és munkájukra, mindazokkal együtt, akik a gondjaikra vannak bízva, akiknek azt kívánom, hogy egyre tökéletesebben fölismerjék a gondviselő Isten „alkonyt nem ismerő szeretetét”.(22)

[1] II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium 62.

[2] Teremtés könyve 1,27

[3] Evangélium János szerint 14,9

[4] XIV. Leó pápa üzenete a nagyszülők és idősek világnapjára 2026.

[5] XIV. Leó pápa üzenete a nagyszülők és idősek világnapjára 2026. július 15.

[6] Jób könyve 14,1-2

[7] Zsoltárok könyve 66.

[8] Jézus, Sirák fiának könyve27,6

[9] Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821– 1881) orosz író, filozófus

[10] Evangélium János szerint 12,24

[11] Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde (1854– 1900) ír költő, író, drámaíró De profundis. Budapest, 1924

[12] Apostolok Cselekedetei 9,16

[13] Második levél a korintusiaknak 4,8-11

[14] A korintusiakhoz írt első levél 2,2

[15] A Korintusiaknak írt első levél 1,23

[16] Evangélium János szerint 3,16

[17] vö. Evangélium Lukács szerint 24,39

[18] A Rómaiakhoz írt levél 8,18

[19] Péter első levele 4,12-13

[20] Blaise Pascal (1623–1662) francia matematikus, fizikus, vallásfilozófus, teológus

[21] Fohászok és vallomások. A világ legszebb imái. Vigilia Kiadó, 1988.

[22] Boldog I. János Pál pápa beszéde az Úrangyala elimádkozásakor, 1978. szeptember 10.