„Békesség a földön”

Karácsony ünnepe azt a pillanatot állítja elénk, amikor az „éjszakák éjszakáján” egy jászolban fölfénylett ’A Világosság’.

Jézus Krisztus betlehemi megszületésével, nemcsak az emberiség életének mérhető sarokpontja lett az időszámításban, de megteremtődött egy merőben új világ, egy másfajta civilizáció és megjelent egy olyan értékrend, mely egy nagyon határozott élet- és magatartásforma alapjait alakította ki: a világ megszokott kötelékeiből való sajátságos kilépés kultúráját.

A betlehemi éjszaka eseménye ugyanakkor, az öröm, a szeretet és különleges módon – a nagy mennyei sereg Istent dicsőítő szózata révén – a béke figyelemreméltó üzenetét hordozza napjainkig: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” (Evangélium Lukács szerint 2,14).

Az a béke melyről a mennyei sereg szól, azoknak a békéje, akik tetszésére vannak az Istennek. Az Istennek tetsző emberek olyan Krisztushoz hasonló emberek, akik valamiképpen birtokolják az ő magatartását, a Mennyei Atyához való teljes odafordulást és a vele való közös akaratban élést, ahogyan azt a Lukács szerinti evangélium elmondja Jézusról a Jordánban való keresztségének elbeszélésben: „Te vagy az én Fiam, a szeretett. Benned tetszésemet lelem” (3,22). Amennyiben XVI. Benedek pápa iménti meglátását tartjuk szem előtt, akkor a görög szöveg szó szerinti fordítása így szól: a földön békesség az embereknek, akikben Isten tetszését leli. (vö. Joseph Ratzinger: A Názáreti Jézus. Harmadik rész. 2013.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a mában azok lesznek hiteles és valódi megteremtői a családok, a közélet és a világ békéjének, akik nap mint nap Isten tetszését keresve nem engedik, hogy lefagyjon bennük embermivoltuk lelkisége, és elfogyjon belőlük az Istenben való megkapaszkodás szépséges készsége, akik tudják, hogy a béke „újra és újra elvégzendő feladat”, ezért nyitottak tudnak lenni az olyan találkozásra és párbeszédre, ahol a kölcsönös odafigyelésnek köszönhetően a másikban felismerhetővé válik a testvér. Ők azok, akikben – mivel átjárja őket a bűnök miatti méltatlanság érzülete – meg tud születni az a nagyon józan belátás, hogy egyedül Isten tud igazán segíteni az emberen. Mindazok, akik nap mint nap imáikban tudatosítják magukban elégtelenségüket, egyre jobban fölismerik: minden igyekezetükkel hálát kell adniuk azért, hogy Jézus Krisztus, aki első eljövetelekor magát megalázva testet öltött (vö. adventi prefáció), megmutatta, hogy miként tudunk Isten által elgondolt emberek lenni.

A mindennapok és a világ békéjét azok teremthetik meg, akik az Isten arcát megmutató Jézus Krisztus stílusát jelenítik meg az életükben, akik nem félnek a szeretet gesztusainak kézzelfogható tetteitől, amelyek el tudják szakítani a hazugság, az elbizakodott önteltség és az önzés bilincseinek láncait. Az igazi béketeremtők Krisztushoz hasonlóak szeretnének lenni, és elsősorban azon fáradoznak, hogy tetszésére legyenek Istennek, mert így – minden gyöngeségük és esendőségük dacára – ellen tudnak állni a jelen markáns agresszivitásának, el tudják utasítani a megannyi módon megjelenő ilyen-olyan ellenségképet, felül tudnak emelkedni és vissza tudják utasítani az önimádó magamutogatás kísértését, az indulatos brutalitást, a durva közönségességet, a valóságot és a tényeket semmibe vevő véleményözönt, a másokat mélyen megsértő és hiteltelenítő megjegyzéseket. Az igazi békét teremtők keresik és megélik a valódi kedvességet, személyes érdekeiken és érzelmeiken felülemelkedve tisztelői az igazságnak, nem imádnak bálványokat, nem istenítik az embert, az ideológiai érdekek nem tévesztik meg őket. Ők azok, akik hiszik és tudják, hogy bár az értelem képes felismerni az emberek közötti egyenlőséget, de képtelen létrehozni a testvériséget, ezért az Isten iránti nyitott szív nélkül nincs szilárd alapja a felebaráti szeretetnek. (vö. XVI. Benedek pápa: Caritas in veritate. 2009.).

Az Istennek tetsző valódi béketeremtők reálisan látják az életet, ugyanakkor minden alkalmat megragadnak, hogy javítsanak embertársaink helyzetén, a környezet és a világ sorsán, de a teremtés megzavarását, a bűn tényét, a Gonosz műveit – amelyek a félrevezetés, az elnyomás és a nyomor végső oka – nem tudják végképp eltávolítani a világból. Az Istennek tetsző béketeremtők azt is tudják, hogy emberek közül senki sem vállalkozhat arra, hogy itt a Földön a történelem békés végső állapotát megteremti, mert ahol a beválthatatlan reményeket ébresztenek és ahol a lehetetlen lesz a valóság vezérfonala, ott szükségszerűen megjelenik az erőszak, a természet rombolása, és az ember új rabszolgasága és elpusztítása”. (vö. Joseph Ratzinger: Végidő. 1977.)

A béke minden korban Istentől érkező ajándék és a közös emberi igyekezet gyümölcse, amelyen mindenkinek együtt kell dolgoznia, annak ellenére, hogy az emberi szívben sajnos ott van önzés és a büszkeség, ami a másik ember megalázásához, eltiprásához és elpusztításhoz vezethet. (vö. Ferenc pápa: Fratelli tutti. 2020.)

Jézus Krisztus arra tanít bennünket, hogy adjuk fel a mások feletti uralom vágyát és tanuljuk meg egymást Isten gyermekeként látni, követve az ő lépéseit, aki már születésének éjszakáján minden egyszerűség ellenére úgy mutatkozott meg előttünk, mint aki béke harmóniáját mutatta meg a világnak, „hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek, s hogy lépteinket a békesség útjára igazítsa” (Evangélium Lukács szerint 1,79).

Berta Tibor dandártábornok

katolikus tábori püspök, Magyarország katonai ordináiusa

Megjelent az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye folyóiratának 2025. karácsonyi számában