NAGYBÖJTI GONDOLATOK

Életünk (zarándok) útján az egymást követő (egyházi) évek során az üdvösség felé tudunk haladni. A nagyböjti időszak, mint a megtérés koncentrált ideje, az egyházi év csúcspontját Jézus Krisztus feltámadásának fényes ünneplését készíti elő, s arra hív, hogy fölkészüljünk az ő halottaiból való győzelmes föltámadásának megvallására, a húsvéti misztérium békéjének megvalósítására egyéni, személyes, családi és társadalmi életünkben.

Minden nagyböjtben felelősségteljes lelki, szellemi és fizikai feladatok állnak előttünk, hogy kitartó igyekezettel oda tudjunk figyelni a Mennyei Atyára, aki Fia, Jézus Krisztus által nem csak közel jött hozzánk a karácsony ünnepében föltáruló megtestesülésben, amikor emberré lett az emberért, de életében azt is megmutatta, hogy a bűnt és rosszat miképpen alakítja át szeretetének mindvégig megmutatkozó erejével. Krisztuskövető emberként nagy feladat, hogy ezt a misztériumot a lehető legjobban föltárjuk és megvalósítsuk az élet leghétköznapibb körülményei között.

A Mennyei Atya Jézus Krisztusban mutatta meg megbocsátó irgalmát és szeretetteljes lehajlását hozzánk. Ez az irgalmas megbocsátás ugyanakkor nem jelenti a rossz terhének könnyűvé tételét sem.

Isten irgalmas jóságát elfogadva, az a feladatunk, hogy hitünkben minduntalan meg tudjunk erősödni, hogy „ne legyünk ingatagok és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal.” (vö. Efezusiaknak írt levél 4,14). Megannyi ideológia, eszme, felfogás, teória hódít napjainkban, amelyek néha orkán erejűek, s némelyik, mint valamiféle diktatúra – mely kifelé nagy-nagy szabadságot hirdet – semmit nem ismer el, ami végleges és egyedül saját akaratát és vágyát teszi meg mértéknek.

A keresztény ember mértéke ugyanakkor nem csak és pusztán egy tanítás vagy egy eszmei örökség valóra váltása, hanem az Isten Fiával, Jézus Krisztussal való barátság, mely abban tud segíteni, hogy a jóra való nyitottságban meg tudjuk különböztetni az igazat és a hamisat.

A Krisztussal való barátságunk mértékéből következik a válaszunk az ő felénk irányuló hallatlan szeretetére, amelynek példáját a Getszemáni-kertben mutatta föl, amikor az emberi lázadó akaratot Isten akaratához igazítva elszenvedte az emberi önállóság és szabadságvágy drámáját, amellyel ugyanakkor igazi szabadságot ajándékozott az embernek, mert akaratunkat Isten kezébe helyezte amikor ezt mondta: „Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te.” (Evangélium Márk szerint 14, 36).

Aki hagyja magát, hogy Isten gyermekeként a Szentlélek vezesse, aki az emberi természetünkbe írt isteni törvényt tettekre tudja váltani, aki Krisztus barátságát hordozza a szívében-lelkében, annak élete a teremtett világ javára fog szolgálni és részt kap a teremtés megváltásának művében, hiszen „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg” (Második levél a korintusiakhoz 5,17).

Az ember testi-lelki egység, ezért a böjtjének egyszerre kell testinek és lelkinek lennie. A böjtölésben és más dolgokról való lemondásban a testünk nem az ellenfelünk, hanem sajátságosan a társunk. A keresztény böjt – mivel nem a fizikai-pszichikai egészség elérésére törekszik – különbözik a ma széles körben elterjedt egészségügyi és életviteli önfegyelemezéstől, de más vallások olyan aszketikus gyakorlataitól is, amelyek megvetik az anyagvilágot és lenézik a testi életet, míg a spiritualitást felmagasztalják. A kereszténység jónak tartja a teremtett világot, és úgy akarja szeretni, ahogy azt az Atya szereti, Fiában Jézus Krisztusban.

Jézus Krisztus példája nyomán a böjt nem látványos és hősies erőfeszítés, inkább egyfajta bensőségesség és rejtettség jellemzi, ahol az Istennel való kapcsolat a lényeges. Az alapminta Krisztus, aki lemondott istensége ragyogásáról, hogy emberi alakban szolgáljon. A böjt nem annyira a valamiről való lemondás, hanem a szorosabb Krisztus-követés.

Az Ószövetségi Szentírásban a böjt az Istennel kötött szövetségbe van beleágyazva, abból következik, ezért az a célja, hogy az ember osztatlan szívvel álljon Isten szolgálatára. Ilyen értelemben a böjt a test sajátságos megfegyelmezésén kívül a szellem készségességéről, a lélek figyelméről, az egész ember Isten felé fordulásáról szól, ugyanakkor sajátságos védelem az idegen vallásoktól, egyúttal újra és újra a Törvényhez, vagyis Istenhez való ragaszkodás kifejeződése. 

Az Újszövetségnek az az örömhíre, hogy Jézus Krisztus velünk van, ezért a keresztény ember a böjtölés alatt örül a megváltott létnek.

A hívő keresztény a nagyböjt negyven napja a húsvét megünneplésére készül, az önmegtagadás, az imádság és a jócselekedetek számos formájában, és arra törekszik, hogy szívét-lelkét, egész emberségét a megannyi szétszórtságából Istenhez emelje, és az ő szeretetével igyekezzen jelen lenni a világban. A böjt hozzá tud segíteni ahhoz, hogy az ember megtalálja igazi énjét, igazi önmagát, alkalom az összekuszált gondolatok és érzelmek helyreállítására, az életvezetés rendezetté formálására, a kártékony szokások és dolgok elhagyására, a szellemi-lelki energiák feltöltésére, az osztatlan figyelem erősítésére.

A böjt egyfajta hadüzenet a rossz és kártékony gondolatoknak, az ítélkezésnek, a pletykálkodásnak, egymás és mások kibeszélésének is.

A nagyböjti idő szertartásai, liturgiái, egyéni és közösségi csöndes virrasztásai és a szentgyónás nagy erőforrások tudnak lenni ahhoz, hogy az ember helyes irányba terelje az életét.