NAGYBÖJTI IDŐ 

A nagyböjt aszketikus útjának célja arra az édenkerti ártatlan emberi állapotra való intenzív törekvés, amelynek megtestesítője és követendő mintája Jézus Krisztus.

A Nagyböjt vagy más néven a Szent Negyvennap gyakorlata a Kr. u. első századokban alakult ki, s lett az ókor és a középkor keresztény lelkiéletének kiemelkedő időszaka, amit latinul Quadragesima-nak (negyven latinul quadraginta) hívtak. A Bibliára támaszkodva a kereszténység különös jelentőséget tulajdonít a negyvenes számnak: 40 napot töltött a pusztában Jézus nyilvános működése előtt; az ószövetségi hagyomány szerint 40 napig tartott a vízözön, 40 évig tartott a választott nép pusztai vándorlása az ígéret földjéig, Mózes 40 napot tartózkodott a Sínai-hegyen a törvényekért, Jónás 40 napos böjtöt hirdetett Ninivében.

Az anyagi világ bűntől történő megtisztulásának, a rend helyreállásának, az újrakezdésnek szimbóluma is ezért a 40-es szám, ennek szellemében köszön vissza az Újszövetségben Jézus Krisztus 40 napos böjtje, amelynek a végén megkísérti a sátán.

Duccio di Buoninsegna (1255-60k.–1318-19 k.): Krisztus megkísértése. Harmadik kísértés: Az ördög megmutatja Jézusnak a világot.  

A nagyböjt az idők folyamán megannyiszor a lelki örömök forrása volt, ahol a keresztények szinte versengve gyakorolták az önmegtagadás gyakorlatait, s naponta hallgatták a Szentírást magyarázó homíliákat.

A keresztségre készülő katekumenek (hittanulók) ekkor készültek a keresztény életbe való beavatás szentségeire, amelyben Húsvétkor részesültek. A bűnbánók ekkor tettek eleget nyilvános vezekléssel, kemény önsanyargatással a bűneikért kirótt büntetéseknek, hogy Nagycsütörtökön, a ’Szeretet ünnepén’ kiengesztelődjenek Istennel.

A karnevál és a nagyböjt küzdelme idősebb Pieter Brugel festményén,  1559.