A béke újra és újra elvégzendő feladat

–

Szentmisét mutattak be

a doni áttörés áldozataiért

Január 12-én, az 1943. évi doni áttörés 83. évfordulóján a budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomban Berta Tibor püspök, dandártábornok, Magyarország katonai ordináriusa katonai tiszteletadással egybekötött engesztelő és megemlékező szentmisét mutatott be a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg katonáiért.

Az 1942–43. évi doni harcok során életüket vesztett katonákért bemutatott szentmisén jelen volt Mihócza Zoltán altábornagy, a Honvéd Vezérkar főnökének területvédelmi helyettese és Drót László dandártábornok, a Magyar Honvédség Területvédelmi és Hadkiegészítő Parancsnokságának parancsnoka; valamint honvédelmi elöljárók; katonai, társadalmi és hagyományőrző szervezetek képviselői; a vitézi rend tagjai, a Ludovika Zászlóalj tisztjelöltjei és az Altiszti Akadémia növendékei.
A szentmise zenei szolgálatát a Budapest Helyőrség Dandár zenekara, valamint Szilvágyi-Hordós Tamás vezényletével a Szent XXIII. János Püspöki Férfikar látta el.

Berta Tibor mellett szolgálatot végzett Kiss Bertalan állandó diakónus, a Katonai Ordinariátus szertartója, Woditsch Péter diakónus papnövendék, továbbá Szalay György és Kiss Antal állandó diakónusok.

A tábori püspök homíliája kezdetén elmondta: A béke és az igazságosság megőrzésének jegyében az engesztelő és megemlékező liturgiában azokért a katonákért imádkoznak, akik 1942–43-ban a Don melletti csatákban haltak meg, a harcok után veszítették életüket vagy tűntek el, akik munkaszolgálatosként vagy hadifogolyként haltak meg. „Valamennyien kiontott vérükkel írták be a helytállás hősiességét nemzetünk történelmének nagy könyvébe.”
Katona elődeink áldozatvállalását évről évre Jézus Krisztus áldozatához kapcsoljuk ebben a liturgiában – folytatta. – A szentmise mindig egybefoglalja a múlt, jelen és jövő idődimenzióit. Az embernek a földi életen túl személyes és boldog jövője van az örök életben.
A boldog jövő akkor tárul fel, ha a jelenben Jézus Krisztus lelkületét követve keresünk kiutakat és találunk megoldásokat az emberiség számtalan tragikus helyzetére, szűkebb és tágabb környezetünk gondjaira, egyéni életünk problémáira.

„Hadtörténészeink kiváló könyveiből és számos visszaemlékezésből tudjuk, hogy a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg katonáinak sokasága bátor lélekkel vette ki a részét a küzdelmekből. Sokan voltak köztük olyanok, akik a legnehezebb körülmények között is meg tudták őrizni a bajtársiasság és az emberségesség erényét, akiknek még a bajba jutott ellenség is felebaráttá tudott szelídülni” – emelte ki, majd rámutatott, hogy a rájuk való emlékezés hozzásegít bennünket az áldozatokat vállaló katonai szolgálat megbecsüléséhez és elismeréséhez. A püspök kiemelte a jóra törekvő emberség, a szolidaritás, a bajtársiasság gesztusainak jelentőségét, melyek bátor döntésekre inspirálhatnak, és reményt adhatnak a jövőre.
Életünk nem zsákutca, mert emberi hivatásunk az örök életre szól, Istennel való találkozásra – úgy kell élnünk, hogy meg tudjunk állni előtte. „Éljünk úgy, hogy a célunk az üdvösség az Atyának tetsző emberek közösségében. Isten szereti a világot és az embert, ugyanakkor Ő a bíró, előtte mindenkinek számot kell adnia, hiszen a szeretet nem oltja ki az igazságosságot” – figyelmeztetett.
A püspök rámutatott a zsidó-keresztény tanítás fontosságára, melyben megfogalmazódik az ember esendősége, szabad akarata. Az ember képes nagyszerű, jóságos, szeretetteljes tettekre, de tud önimádó, sőt kegyetlen és gyilkos is lenni. Azok a társadalmak, amelyek tudomásul veszik ezt, igyekeznek olyan óvintézkedésekből álló rendszert kialakítani, amely képes arra, hogy tökéletlen mivoltunkat féken tartsa, védelmet biztosítva a megromlott emberi természet tökéletlenségei ellen. A történelem bizonyította, hogy a meghatározó karizmatikus egyéniségek is ugyanolyan esendőek, mint minden ember.
A püspök figyelmeztetett, hogy a szekularizáció utat enged egy olyan hatalmaskodó és nagyhangú irányításnak, amely mellőzi a megfelelő törvények és óvintézkedések rendszereit, pedig ezek biztosítják a társadalmakat összetartó alapelveket, az ember jogait, személyes szabadságát és méltóságát. Ezek az elvek eredendően a transzcendens értékekbe vetett vallásos hitre épülnek.
A hit tud megtanítani egymás megbecsülésére, tiszteletére és szeretetére, bukott emberi természetünk megértésére, bűneink megbocsátására, és tudja megmutatni az emberi kiteljesedéshez vezető utat is.
Csak ott van esély az élet józan kibontakoztatására, ahol tudomásul veszik az elbukott emberi természetet, kordában tartják az ebből következő negatív magatartásokat, és ahol alapfeltételnek tekintik a hit alapelveit.

A szentmisén imádkoztak a legfelelősségteljesebb tisztségeket betöltőkért is, hogy fontolják meg a társadalmi és politikai közösségek közötti kapcsolatok békés újrarendezésének kérdését. A püspök kiemelte a kölcsönös bizalom, a tárgyalások őszintesége és a vállalt kötelezettségek iránti hűség jelentőségét ahhoz, hogy tisztességes, tartós és termékeny megállapodás születhessen.
„Isten meg akarta óvni az embert az elbizakodottságtól, a fölényes önhittség kísértése mégis megjelent és jelen van. A technikai vívmányok azt sugallják, az ember mindent megtehet, nincs szükség az Istenre” – mutatott rá, majd Krasznahorkai László gondolatát idézte: milyen szomorú világ az, ahol nincs Isten. Az Isten nélküli világban az emberi értelem ugyan felismeri az egyenlőséget, de a testvériséget nem képes létrehozni. Akik hívő lélekkel élik az életet, minden alkalmat megragadnak, hogy javítsanak saját és embertársaik sorsán, bár tudják, hogy a rosszat nem lehet végképp eltávolítani a világból, és nem tudják megteremteni a békés állapotokat. Ha nem létezik transzcendens igazság, akkor a különböző érdekek egymással szemben állnak, mindenki a saját nézeteinek érvényesítésén dolgozik minden lehetséges eszközzel.
A modern önkényuralom az istenképmás ember transzcendens méltóságának tagadásában györekedzik. A hit vagy Istenbe vetett hit, vagy nem létezik.”
Meg kell értenünk, hogy az emberiség erkölcsi ismeretei is épp olyan valóságosak, mint a természettudományos vagy technikai ismeretek. A mai világunk eltávolodott ettől az ősi evidenciától.
Karácsonykor az éjszakában egy jászolban felfénylett a világosság. Jézus Krisztus megszületésével megteremtődött egy új világ, egy másfajta civilizáció, megjelent egy olyan értékrend, mely egy határozott élet- és magatartásforma alapjait alakította ki a világból való kilépéssel. Ez a kereszténység. A betlehemi esemény a béke üzenetét is hordozza, azok békéjét, akik Isten tetszésére vannak, a Mennyei Atyához odafordulva, vele közös akaratban élnek – idézte Berta Tibor XVI. Benedek pápa gondolatait.
Azok lesznek hiteles megteremtői a családok, a közélet és a világ békéjének, akik nap mint nap Isten tetszését keresve nem engedik, hogy lefagyjon bennük ember mivoltuk lelkisége és az Istenbe kapaszkodás képessége. Akik tudják, hogy a béke újra és újra elvégzendő feladat, nyitottak a párbeszédre, látják a másik emberben a testvért, felebarátot. Akikben meg tud születni a belátás, hogy egyedül Isten tud segíteni. Azok teremthetik meg a mindennapok és a világ békéjét, akik Jézus Krisztus stílusát igyekeznek megjeleníteni, nem félnek a szeretet tetteitől, amelyek el tudják szakítani az önzés láncait.

A béketeremtők elsősorban Istennek akarnak tetszeni, így ellen tudnak állni az agresszivitásnak, az ellenségességnek, visszautasítják az önimádó magamutogatást, az indulatos brutalitást, a közönségességet. Keresik és megélik a kedvességet, érzelmeiken és érdekeiken felülemelkednek, tisztelik az igazságot, nem istenítik az embert, nem tévesztik meg őket ideológiák – hangsúlyozta.
Jézus Krisztus arra tanít, tanuljuk meg egymást Isten gyermekeinek látni. Ő békét és fényt hoz azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában élnek. Legyen példa előttünk a 800 éve elhunyt Assisi Szent Ferenc, aki a véres háborúk világában el tudta sajátítani a valódi békét, megszabadult a vágytól, hogy másokon uralkodjék, és harmóniában akart élni mindenkivel – zárta beszédét a tábori püspök.

A szentmisén imádkoztak a Donnál elesett katonákért, a hősi halált halt és az áldozatvállalásban megroppant katonákért, a hadifogságban elhunytakért és azokért is, akiknél a borzalmak óráiban ellobbant a hit lángja, vagy emberi roncsként káromolták Isten nevét.
A szentmise végén Berta Tibor felhívta a figyelmet a bajtársiasság és az emberségesség apró gesztusainak gyakorlására, melyek nagyon fontosak a béke megőrzésének állandó gyakorlásában.
Az áldás után elénekelték a Szózatot, majd a Boldogasszony Anyánk énekünkre ünnepélyesen kivonult a püspök és az asszisztencia a történelmi zászlók kíséretében.

 

A tábori püspök teljes beszéde itt olvasható:

Tisztelt Altábornagy Úr, Tábornok, Főtiszt, Tiszt, Altiszt Urak és Hölgyek, Állami, Honvédelmi Intézmények, Társadalmi, Hagyományőrző Szervezetek Vezetői és Képviselői! Krisztusban szeretett Testvéreim!

A béke és az igazságosság megőrzésének jegyében jöttünk ide, hogy ebben az engesztelő és megemlékező liturgiában imádkozzunk a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg katonáiért, akik 1942-43-ban a Don melletti csatákban haltak meg, akik a harcok után veszítették el életüket, akik munkaszolgálatosként, hadifogolyként hunytak el. Valamennyien kiontott vérükkel írták be a helytállás hősiességét nemzetünk történelmének nagy könyvébe. A katonai tiszteletadás nemes gesztusa után egyházunk egyik legősibb hagyományát követjük, amikor katona elődeink áldozatvállalását Jézus Krisztus áldozatához kapcsoljuk ebben a liturgiában. Urunk, Jézus az utolsó vacsorán azt hagyta apostolaira, hogy dicsőítő és hálaadó imákban őrizzék az ő emlékezetét amikor elmondják megrendítő szeretetének valóságát, a Golgota megváltó keresztáldozatát: ez az én testem, mely értetek adatik, ez az én vérem, amely értetek kiontatik a bűnök bocsánatára.

Mostani szentmisénkben is Jézus keresztáldozatának valóságát ajánljuk fel a Mennyei Atyának katonáink üdvösségéért a liturgia kozmikus jelentéssel bíró nagy misztériumában, ahol a mi Urunk, a kenyér és a bor színe alatt akar eljutni lényünk legmélyébe, hogy találkozzunk vele.[1] A szentmise egybefogja a múlt, a jelen és a jövő idődimenzióit az emlékezésben, mert Utolsó Vacsora Jézusa egyben a húsvéti hajnal Föltámadt Krisztusa is, aki nem hagyott el minket, ma is itt van velünk, és azt mondja az ő egyháza által hirdetett örömhírben, hogy az embernek a földi életen túl személyes és boldog jövője van az örök életben, a gondviselő Isten szeretetének közelségében. Ez a boldog jövő akkor tárul föl előttünk, ha a jelenben Jézus Krisztus lépéseit követjük, aki azt akarja, hogy az ő lelkületével keressünk kiutakat és igyekezzünk megoldások találni az emberiség számtalan és sokféle tragikus helyzetére, szűkebb és tágabb környezetünk gondjaira, de egyéni életünk problémáira és kérdéseire is.

Kedves Testvéreim!

Hadtörténészeink kiváló könyveiből és számos visszaemlékezésből tudjuk, hogy a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg katonáinak nagy sokasága bátor lélekkel vette ki a részét a küzdelmekből. Megannyian voltak köztük olyanok, akik a legnehezebb körülmények között is meg tudták őrizni a bajtársiasság és az emberiesség erényét, akiknek még a bajbajutott ellenség is felebaráttá szelídült. A rájuk való emlékezés és az értük végzett imáink hozzá segíthetnek bennünket az áldozatokat vállaló katonai szolgálat megbecsülésének elismeréséhez, amelyhez úgy lehetünk igazán méltók, ha mai körülményeink között mi is a jóra törekvő emberséget tudjuk fölmutatni. A béke és az igazságosság megőrzésének jegyében vagyunk ma itt, amely arra is rámutat, hogy a szolidaritás és a bajtársiasság legkisebb gesztusaira való emlékeztetés bátor döntésekre inspirálhat a mában, és reményt adhat a jövőt illetően is.

Újra és újra tudatosítanunk kell, hogy életünk nem zsákutcába vagy egy sötét szakadék felé tart, emberi hivatásunk pedig az örök életre szól, az Istennel való találkozásra,[2]ezért kell és érdemes úgy élnünk, hogy meg tudjunk majd állni ő előtte. Igazi súllyal kell fölruháznunk a földi életet, vagyis, hogy úgy élnünk, hogy a nagy cél az üdvösség, Isten baráti ölelésének örökké tartó valósága az Atyának tetsző emberek végérvényes közösségében. Isten szereti az embert és világot, ugyanakkor ő a világ és az ember bírája, az igazság szavatolója. Előtte mindenkinek számot kell adnia, ahol a szeretet nem oltja ki az igazságosságot.

Kedves Testvéreim!

Nagy kísértése korunknak, hogy félresöpri és szinte teljesen elhagyja a zsidó keresztény hagyomány örökségét, melynek egyik első tanítása Ádám és Éva története a Teremtés könyvében, a bűnbe esett ember esendő valóságáról. A Teremtő Isten minden embernek szabad akaratot adott, ezért tudunk választani helyes és helytelen, jó és rossz között, emiatt szállhatott szembe Ádám Isten akaratával. Az ember képes nagyszerű, önzetlen, jóságos és szeretetteljes tettekre, de tud önimádóan önző is lenni, sőt arra is képes, hogy kegyetlen és gyilkos legyen. Azok az emberek és társadalmak, amelyek tudomásul veszik, hogy tökéletlenek vagyunk és fájdalmasan tisztában vannak bukott természetünkkel, igyekeznek olyan óvintézkedésekből álló rendszert kialakítani, amely képes arra, hogy tökéletlen mivoltunkat féken tartsa és védelmet biztosítson a megromlott emberi természet tökéletlenségei ellen.

A történelem számos alkalommal megmutatta, hogy bármennyire ragyogóan figyelemre méltó vagy ösztönzően lelkesítő valamely meghatározó egyéniség, karizmatikus irányító és vezető, ugyanolyan esendő ő is, mint minden ember. Mindennek ellenére korunkban az élet szinte minden területén érvényesülni látszik az a törekvés, amely – a szekularizációt előnyben részesítve és értékes ősi tanításokat elhagyva – utat enged olyan erőteljesen hatalmaskodó és nagyhangú irányításnak és vezetésnek, amely kiiktatja és mellőzi a megfelelő társadalmi törvényeket és azoknak az óvintézkedéseknek rendszereit, amelyek biztosítják a társadalmakat összetartó alapelveket, az ember jogait, méltóságát és személyes szabadságát, amelyek eredendően a meggyőződéses transzcendens értékekbe vetett vallásos hitben gyökereznek. Ez a hit tud megtanítani egymás megbecsülésére, tiszteletére és szeretetére, bukott természetünk megértésére, bűneink megbocsátására, de megmutatja a kiteljesedéshez vezető utat is. Csak ott van nagy esély az emberi élet józan kibontakoztatására, ahol elismerik és tudomásul veszik az elbukott emberi természetet, ahol az abból következő negatív magatartásokat kordában tartják, ahol a társadalmi demokrácia egyik alapfeltételének tekintik az Istenbe vetett hit alapelveit, amelyek sajátságosan képesek arra, hogy az emberiséget minden politikai, vallási, faji, nemi, etnikai, osztály-, kor- és műveltségbeli különbségeik ellenére összetartsák.[3]

Kedves Testvéreim!

Imádkozzunk azokért a mai szentmisében, akik a legmagasabb és legfelelősségteljesebb tisztségeket töltik be, hogy alaposan fontolják meg a különböző politikai és társadalmi közösségek közötti kapcsolatok békés újra rendezésének kérdését: egy olyan újrarendezést, amely a kölcsönös bizalomra, a tárgyalások őszinteségére és a vállalt kötelezettségekhez való hűségre alapul. Egészen addig vizsgálják a kérdést, amíg fel nem ismerik azt a pontot, ahonnan el lehet indulni a tisztességes, tartós és termékeny megállapodások felé.[4]  

Isten a teremtett világ urává és őrzőjévé tette az embert, de meg akarta óvni az elbizakodottságtól, attól, hogy mindenhatónak képzelje magát, hogy ő akarja eldönteni, mi a jó és mi a rossz.[5]A fölényes önhittség kísértése időről időre megjelent az emberiség történelmében, ahogy ma is jelen van: korunk tudományának köszönhetően számos kiválón értékes és hasznos technikai és technológiai vívmánnyal rendelkezünk az élet számos területén, amelyek már-már azt sugallják, hogy az ember mindent megtehet és nincs szüksége az Istenre, ezért elfeledheti őt. De ebből egy keserű valóság származik.

„ …az az Isten, aki nekünk megadatott, egész biztosan nincs, az szintúgy kellemetlen, sőt talán egyenesen megsemmisítő, mikor pedig így vagyunk belőve, hogy van, akkor is, ha tagadjuk, akkor is, ha igeneljük, márpedig mi igeneljük a tagadását, ezért egyszerre igeneljük és egyszerre tagadjuk, de azért szomorú, szomorú egy világ, amelyik biztosan tudja, hogy nincsen Isten, és nem is volt, és most már nagyon úgy fest, hogy nem is lesz soha, tényleg rémesen szomorú… talán nincs is a mi számunkra szomorúbb ennél…”[6]

Egy Isten nélküli világban bár az emberi értelem képes felismerni az emberek közötti egyenlőséget, de testvériséget képtelen létrehozni, ezért akik hívő lélekkel és reálisan nézik az életet minden alkalmat megragadnak, hogy javítsanak a saját és embertársaik helyzetén és környezetük sorsán. Ugyanakkor látják a teremtés rendjének megzavarását, a bűn tényét, a Gonosz műveit – amelyek a félrevezetés, az elnyomás és a nyomorúságok végső okai – és tudják, hogy ezeket nem lehet végképp eltávolítani a világból, hiszen senki sem vállalkozhat arra, hogy itt a Földön a történelem békés végső állapotát meg tudja teremteni, mert ahol beválthatatlan reményeket ébresztenek, ahol utópiát ígérnek, ahol a lehetetlen lesz a valóság vezérfonala, ott szükségszerűen megjelenik az erőszak, az ember új rabszolgasága és megsemmisítése.[7]

Ha nem létezik transzcendens igazság, akkor valójában nincs egyetlen olyan biztos elv sem, amely az emberek közötti jogszerű kapcsolatokat garantálná, hiszen a különböző érdekek elkerülhetetlenül szembe állítják őket egymással. Ahol nem ismerik el a transzcendens igazságot, ott mindenki arra törekszik, hogy saját érdekeinek vagy nézeteinek érvényesítésére minden rendelkezésre álló eszközt felhasználjon, anélkül, hogy figyelembe venné mások jogait. A modern önkényuralom gyökere az emberi személy, az istenképmás ember transzcendens méltóságának tagadásában rejlik.[8]

Mindezeket figyelembevéve végső soron minden az istenkérdéstől függ. A hit vagy Istenbe vetett hit, vagy nem létezik. Ezért újra meg kell tanulnunk megérteni, hogy az emberiség nagy erkölcsi ismeretei épp olyan értelmesek és valóságosak, mint a természettudományos vagy a technikai ismeretek, hiszen a tulajdonképpeni természettörvény erkölcsi törvény. Mai világunk egyik problémája éppen az, hogy eltávolodott ettől az ősi evidenciától.[9] 

Kedves Mindnyájan!

A nemrégiben ünnepelt karácsony azt a pillanatot állította elénk, amikor az „éjszakák éjszakáján” egy jászolban fölfénylett ’A Világosság’. Jézus Krisztus betlehemi megszületésével, megteremtődött egy merőben új világ, egy másfajta civilizáció és megjelent egy olyan értékrend, mely egy nagyon határozott élet- és magatartásforma alapjait alakította ki: a világ megszokott kötelékeiből való sajátságos kilépés kultúráját. A betlehemi éjszaka eseménye ugyanakkor a béke figyelemreméltó üzenetét hordozza napjainkig: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” [10]. Az a béke melyről a mennyei sereg szól, azoknak a békéje, akik tetszésére vannak az Istennek. Az Istennek tetsző emberek olyan Krisztushoz hasonló emberek, akik valamiképpen birtokolják az ő magatartását, a Mennyei Atyához való teljes odafordulást és a vele való közös akaratban élést, ahogyan azt a mai Lukács szerinti evangélium elmondja Jézusról a Jordánban való keresztségének elbeszélésben: „Te vagy az én Fiam, a szeretett. Benned tetszésemet lelem” (3,22). Amennyiben XVI. Benedek pápa iménti meglátását tartjuk szem előtt, akkor a görög szöveg szó szerinti fordítása így szól: a földön békesség az embereknek, akikben Isten tetszését leli.[11]

A mában azok lesznek hiteles és valódi megteremtői a családok, a közélet és a világ békéjének, akik nap mint nap Isten tetszését keresve nem engedik, hogy lefagyjon bennük embermivoltuk lelkisége, és elfogyjon belőlük az Istenben való megkapaszkodás készsége; akik tudják, hogy a béke „újra és újra elvégzendő feladat”, ezért nyitottak tudnak lenni a találkozásra és párbeszédre, ahol a kölcsönös odafigyelésnek köszönhetően a másikban felismerhetővé válik a testvér, a felebarát. Ők azok – mivel átjárja őket a bűnök miatti méltatlanság érzülete – akikben meg tud születni az a józan belátás, hogy egyedül Isten tud igazán segíteni az emberen. Mindazok, akik nap mint nap imáikban tudatosítják magukban elégtelenségüket, egyre jobban fölismerik: minden igyekezetükkel hálát kell adniuk azért, hogy Jézus Krisztus, aki első eljövetelekor magát megalázva testet öltött vö. adventi prefáció, megmutatta, hogy miként tudunk Isten által elgondolt emberek lenni.

A mindennapok és a világ békéjét azok teremthetik meg, akik az Isten arcát megmutató Jézus Krisztus stílusát igyekeznek megjeleníti, akik nem félnek a szeretet kézzelfogható tetteitől, amelyek el tudják szakítani a hazugság, az elbizakodott önteltség és az önzés bilincseinek láncait. Az igazi béketeremtők elsősorban azon fáradoznak, hogy tetszésére legyenek Istennek, mert így – minden gyöngeségük és esendőségük dacára – ellen tudnak állni az agresszivitásának és a megannyi módon megjelenő ellenségképnek, vissza tudják utasítani az önimádó magamutogatás kísértését, az indulatos brutalitást, a közönségességet, a valóságot és a tényeket semmibe vevő véleményözönt. Az igazi békét teremtők keresik és megélik a valódi kedvességet, személyes érdekeiken és érzelmeiken felülemelkedve tisztelői az igazságnak, nem imádnak bálványokat, nem istenítik az embert, ideológiai érdekek nem tévesztik meg őket.

Kedves Testvéreim!

Jézus Krisztus arra tanít bennünket, hogy tanuljuk meg egymást Isten gyermekeként látni, követve az ő lépéseit, aki már születésének éjszakáján úgy mutatkozott meg, mint aki béke harmóniáját mutatta meg a világnak, „hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek, s hogy lépteinket a békesség útjára igazítsa”[12]

Amikor emlékezetkultúránk ezen jeles napján a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg katonái előtt fejet hajtunk, legyen példa előttünk a 800 évvel ezelőtt elhunyt Assisi Szent Ferenc, aki az akkori őrtornyokkal és várfalakkal teli, a városok és a gazdagok között dúló véres háborúk világában el tudta sajátítani a valódi békét, megszabadult a vágytól, hogy másokon uralkodjék és harmóniában akart élni mindenkivel.[13]

Fotó: Merényi Zita, Rácz Tünde
Szöveg: Vámossy Erzsébet-Magyar Kurír