A HM Katolikus Tábori Püspökség februári hírlevele

ÖKUMENIKUS ÁHÍTAT HAMVAZÓSZERDÁN

A nagyböjti időszak kezdőnapján – hamvazószerdán – a húsvétra való lelki előkészület jegyében a Katolikus és a Protestáns Tábori Püspökség ökumenikus áhítatot tart a Honvédelmi Minisztérium Balaton utcai objektumában, amelyre tisztelettel hívjuk és szeretettel várjuk az HM-MH-ban szolgálatot teljesítőket!

IDŐPONTJA: 2024. február 14. szerda, 11.00–11.30 óra

HELYE: HM-I. VI. emeleti tanácsterem


HÚSHAGYÓVASÁRNAP, HÚSHAGYÓKEDD, KÖVÉRCSÜTÖRTÖK

Húshagyóvasárnap és húshagyókedd a vízkereszttől hamvazószerdáig terjedő a farsangi időszak utolsó napjai. Nevük arra utal, hogy a nagyböjtre készülődve húshagyókor utoljára esznek húst, mintegy elbúcsúznak – a vidámság és bőség jelképétől – a hústól. A hús elhagyása húsvétig tart, ami a hús 'vételének' napja. A húshagyó napok régebben a hamvazószerda előtti vasárnappal kezdődtek, melyet húshagyóvasárnapnak is mondtak.

A kövércsütörtök a farsangi jólét búcsúztatója, készület a böjti időre. Valójában két csütörtök népies neve: a farsang utolsó csütörtöki napja és a hamvazószerda utáni csütörtök. Számos tréfás néven is ismert: zabálócsütörtök, torkoscsütörtök, tobzódócsütörtök, zsíroscsütörtök. Farsang teljes utolsó hete, mint kövérhét, zabálóhét is előfordul. Csonkacsütörtök néven is említik. Az e naphoz kötődő bőséges táplálkozás oka lehetett az is, hogy a húshagyó keddről megmaradt ételt el kellett fogyasztani a következő napok szigorú böjtje miatt.


NAGYBÖJT

A Nagyböjt vagy más néven a Szent Negyvennap gyakorlata a Kr. u. első háromszázad során alakult ki, így a negyedik század elején már készen volt az ókor és a középkor keresztény lelkiéletének ez a kiemelkedő időszaka, amit latinul Quadragesima-nak (a negyven latinul quadraginta) hívtak. A lelki örömök forrása volt ez az időszak, melyben a keresztények szinte versengve gyakorolták az önmegtagadás gyakorlatait, s naponta hallgatták a Szentírást magyarázó homíliákat.
A keresztségre készülő katekumenek ekkor készültek a keresztény életbe beavató misztériumokkal terhes húsvét-éjszakára, közben vizsgákon (scrutiniumok) estek át.
A bűnbánók ekkor tettek eleget nyilvános vezekléssel, kemény önsanyargatással a bűneikért kirótt büntetéseknek, hogy Nagycsütörtökön, a Szeretet ünnepén kiengesztelődjenek Istennel.
A Szent Negyvennap nagy, általános és kollektív lelkigyakorlata volt az egész ókeresztény közösségnek, amelyről Nagy Szent Vazul püspök, egyházatya így írt: „Nincs sziget, nincs szárazföld, nincs város, nem található nép, a föld legtávolabb eső zugáig, ahol ne hallanák meg a böjt parancsát. Még a hadsereg, az utasok, a hajósok, a kereskedők is egyaránt meghallják ezt a parancsot és nagy örömmel fogadják.”


HAMVAZÓSZERDA, HAMVAZÁS

Hamvazószerda a Nagyböjt – Jézus Krisztus negyvennapi böjtölésének, majd kínszenvedésének emlékezete – kezdő napja, mely a húsvét vasárnaptól visszaszámolt 40. hétköznap.
A nagyböjt kezdetét a római egyház a hamvazás szertartásával jelzi (latinul impositio cinerum). A hamvazás személy szerint szól a hívő embernek, amelyben a szertartást végző klerikus a helyi szokás szerint keresztet rajzol a hívő homlokára a hamuval, vagy a fejére hinti a hamut, a következő szavak kíséretében: „Ember, emlékezz rá, hogy porból vagy és porrá leszel”.
A 4. századtól a nyilvános bűnbánatot tartó és nagycsütörtökön feloldozást nyerő bűnbánók a nagyböjt első napján mezítláb, zsákszerű vezeklő ruhában, a templom kapujában várták a püspököt, aki a templomba vezette őket. Ezután elmondták a bűnbánati zsoltárokat, majd a püspök fejükre tette a kezét, megszórta őket hamuval, kirótta a penitenciát és meghintve őket szenteltvízzel – miként az Úr a paradicsomból Ádámot – kiutasította őket a templomból. A nagyböjtben többé a templomba nem mehettek, csak az ajtóban állhattak és a betérő hívek imádságát kérték.
Eleinte a hamuval való megszórás csak nyilvános bűnbánók szertartása volt, de a hívők közül sokan alázatosságból szintén meghintették magukat hamuval.
A 10. századtól külön megáldották a hamut, melyet az előző év virágvasárnapi barkáiból állítottak elő. A nyilvános vezeklés megszűntével, a 14. századtól a hamvazás szertartása, mint a nagyböjt kezdete általánossá lett.

Hamvazószerda jele, szürke hamuja arra figyelmeztet, ami sorsunkban törékeny, emberségünkben esendő, arra, hogy halandók vagyunk. Mivel csak így, ennek teljes tudomásulvételével érthetjük meg azt a másik „gyengeséget”, az „isteni gyengeséget”, amire hamvazószerdán fölkészülünk: Jézus Krisztus halálát. A hamu keresztjéről a kereszt halottjáig egyenes út vezet, egyazon út különböző stációin át. Minden állomás veszendőségünk egy-egy fejezete: tökéletes osztozkodás Isten és ember közt – halálban és halhatatlanságban. (Pilinszky János)

Meghajtom bűnbánón fejem
S mit rég' tevék, imádkozom.
Általnyilallik lelkemen
Egy rég' nem érzett fájdalom.
Egy rég' nem érzett fájdalom
Imára szólit engemet,
Hisz' örömtől imádkoznom
Oly régen-régen nem lehet.
(Ady Endre: Hamvazószerdán)


SZENT BÁLINT EMLÉKNAPJA
FEBRUÁR 14.

Bálint napja a farsang és tavaszvárás idejére esik, amelyet a világ nagy részén a szerelmesek napjaként tartanak számon.
A régebbi időben Szent Bálint (Valentin) vértanú ünnepe volt, akit ma is sok helyen úgy ismernek, mint a szerelmesek, a jegyesek és a házasok védőszentjét.
A hagyományban több Bálint nevű szent története keveredik, ugyanakkor azok a leírások, amelyek a keresztény hagyományban fennmaradtak erősen hiányosak és pontatlanok.
Szent Bálint története a Krisztus utáni 3. századig nyúlik vissza, amikor nemcsak üldözték a keresztényeket, de minden róluk szóló emléket igyekeztek megsemmisíteni, így a legtöbb az ún. vértanúaktát is, amelyek mártírok példáit örökítették meg. Amikor az üldözések befejeződtek, az írásos dokumentumok nélkül próbálták rekonstruálni a korábbi eseményeket, így időnként bizonytalan elemekkel átszőtt leírásokat hagytak az utókorra.
Bálintról annyit biztosan tudunk, hogy Krisztusért és keresztény testvéreiért életét adta. A Bálint név latin változata Valentinus, melyről a Jacobus de Voragine (1230k.–1298) érsek által 1260–67 között írt Legenda Aurea ezt mondja: „erőt bíró, a szentségben állhatatos”.
A 3. századból tudunk egy Valentinus nevű római papról, aki vértanúként halt meg. Marcus Aurelius Claudius Augustus Gothicus (213–270) császár sikertelenül próbálta hittagadásra bírni, ezért átadta egy Asterius (Aster) nevű főtisztjének, hogy őrizze, aki hallotta, hogy Valentinus így imádkozik: „Mindenható Isten… Szabadíts meg minket a jelen napoktól, és vezess minket a sötétségből az igaz világosságra!” A főtiszt megkérdezte: vajon a „világosság Istene” meg tudná-e gyógyítani az ő leányát a vakságból? Bálint imájára a lány visszanyerte szeme világát, mire Asterius azonnal arra kérte, keresztelje meg őt magát és egész háza népét, amelyért a császár 269 körül mindegyiküket kivégeztette.
Ismerünk egy 3. századi Bálint vértanú püspököt is, aki az itáliai Interamna (ma Terni) püspöke volt. Egy róla szóló hagyomány arról tanúskodik, hogy titokban eskette meg a szerelmespárokat, illetve, hogy ő volt az első, aki egy pogány férfit és egy keresztény nőt összeadott. Egy másik elbeszélésből tudjuk, hogy egy Kratón nevű pogány filozófus bénulásban szenvedő fiát meggyógyította Rómában, amelynek hatására a filozófus keresztény lett egész családjával és tanítványaival együtt. Amikor erről a város prefektusa értesült, elfogatta a püspököt, majd halálra ítélte. A Via Flaminia mentén temették el Terniben, a városfalakon kívül, a mostani katedrális közelében. Az 5. századra sírhelyéhez már zarándoklatok indultak, később pedig tömegével tódultak minden évben a városba. A középkor elejére tisztelete már egész Európában elterjedt. Nevét a szeretettel és a szerelemmel kapcsolták össze. Sírhelyénél sok jegyespár vagy fiatal házas könyörgött közbenjárásáért.

                                                                                         Szent Valentin oltára Terniben

Egy harmadik Szent Bálint passaui püspök volt a négyszázas évek végén, akinek ugyancsak a segítségét kérték betegség idején. Németországban, Ausztriában főleg az epilepsziában szenvedők bizakodtak a segítségében.
Magyarországon középkori naptárainkban, misekönyveinkben szerepelt, népszerűségét mutatja, hogy Bálint évszázadokig gyakori keresztnév volt, sőt családnévvé is vált.
Mivel Bálint napja a tavaszvárás kezdetére és a farsangi esküvők idejére esik, idővel – először Itáliában, majd Angliában és Franciaországban – ő lett a szerelmesek védőszentje.
Számos kutató szerint a jelenkori Valentin-nap hátterében az első angol nyelven alkotó költő Geoffrey Chaucer (1343–1400) itáliai hatásra megírt Madárparlament című művének utalása is meghúzódik, melyben Szent Bálint napján a madarak párt választanak maguknak.


FERENC PÁPA ÜZENETE 2024 NAGYBÖJTJÉRE
Isten a pusztán át a szabadságra vezet bennünket

Kedves Testvéreim!
Amikor Isten kinyilatkoztatja magát, szabadságot hirdet: „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” (Kivonulás könye 20,2). Ezek az első szavai a tízparancsolatnak, amelyet Mózesnek ad a Sínai-hegyen. A nép jól tudja, miféle kivonulásról beszél Isten: a szolgaság tapasztalatát még bőrükön érzik. A sivatagban megkapja a „tíz szót”, mint útmutatást a szabadsághoz. Mi „parancsolatnak” hívjuk, s ezzel annak a szeretetnek az erejét hangsúlyozzuk, amellyel Isten az ő népét neveli. Valójában nem más, mint erőteljes felhívás a szabadságra. Nem egyetlen eseményhez kapcsolódik, hanem egy út során érlelődik meg. Ahogyan Izrael népe a sivatagban még magában cipelte Egyiptomot – gyakran siratták a múltat, és zúgolódtak az ég és Mózes ellen –, úgy Isten népe is ma nyomasztó terheket vonszol, melyeket le kell tennie. Erre akkor ébredünk rá, amikor híján vagyunk a reménynek, és úgy járunk az élet útján, mintha pusztaságon át vándorolnánk, és nincs ígéret földje sem, amelynek elérésére közösen törekedhetünk. A nagyböjt a kegyelem ideje, amikor a sivatag – ahogyan Ozeás próféta hirdeti – ismét az első szerelem helyévé válik (vö. Ozeás jövendölése 2,16–17). Isten neveli népét, hogy el tudja hagyni rabságait és megtapasztalhassa az átmenetet a halálból az életbe. Vőlegényként újból magához vonz bennünket és szerelmes szavakat suttog a szívünkbe.
A rabszolgaságból a szabadságba történő kivonulás nem valami elvont dolog. Ahhoz, hogy nagyböjtünk konkréttá váljon, először is az kell, hogy akarjuk látni a valóságot. Amikor az Úr Mózest az égő csipkebokorban odahívta magához és megszólította, rögtön olyan Istenként mutatkozott meg, aki lát és mindenekelőtt figyel: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát, és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba” (Kivonulás könyve 3,7–8). Napjainkban is az égig ér megannyi elnyomott testvérünk kiáltása. Kérdezzük meg magunktól: minket elér-e? Felráz-e bennünket? Megrendít-e bennünket? Világunknak sok olyan tényezője van, amely eltávolít egymástól, és tagadja a minket eredetileg összekötő testvériséget.
Lampedusai utam során, a közöny globalizációjával találkozva két kérdést tettem fel, melyek egyre aktuálisabbak: „Hol vagy?” (Teremtés könyve 3,9) és „Hol van a testvéred?” (Teremtés könyve 4,9). Nagyböjti utunk akkor válik konkréttá, ha újból meghalljuk ezeket a kérdéseket, és felismerjük, hogy még ma is a fáraó hatalma alatt élünk. Ez az uralom kimerít és közömbössé tesz. Ez olyan növekedési modell, amely megoszt, és elrabolja a jövőnket. Szennyezi a földet, a levegőt, a vizet, megfertőzi a lelkünket is. Bár szabadulásunk a keresztséggel már megkezdődött, mégis megmagyarázhatatlan nosztalgiát érzünk a szolgaság után. Mintha a szabadság helyett a már ismert dolgok biztonságához vonzódnánk.
Szeretném felhívni a figyelmet a Kivonulás könyvében olvasható történet egyik nem elhanyagolható részletére: Isten az, aki meglát, aki megmozdul és megszabadít; nem Izrael kéri a szabadítást. A fáraó még az álmokat is megöli, eltakarja a kilátást, megváltoztathatatlannak láttatja azt a világot, amelyben lábbal tiporják a személyek méltóságát és megtagadják a valódi kapcsolatokat. Így sikerül magához kötnie az embereket. Tegyük fel magunknak a kérdést: vágyom-e egy új világra? Kész vagyok-e elengedni a régi világgal kötött kompromisszumokat? Sok püspöktestvérem és számos, a béke és az igazságosság iránt elkötelezett ember tanúsága egyre inkább meggyőz arról, hogy ami ellen leginkább küzdeni kell, az a reménynélküliség. Ez az álmok gyilkosa, néma kiáltás, mely felér az égig és megérinti Isten szívét. Olyan, mint a szolgaság utáni vágy, mely megbénítja Izraelt a sivatagban és megakadályozza abban, hogy továbbhaladjon. A kivonulás során lehetséges a megtorpanás: csak ezzel magyarázható, hogy az emberiség, bár elérte a globális testvériség küszöbét és a tudományos, technikai, kulturális és jogi fejlődés olyan szintjét, amely képes lenne minden ember méltóságát biztosítani, mégis az egyenlőtlenségek és konfliktusok sötétjében támolyog.
Isten nem lankad el és nem fárad el. Fogadjuk a nagyböjtöt a kegyelem kiemelt időszakaként, melyben újból elér bennünket Isten szava: „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” (Kiv 20,2). Ez a megtérés, a szabadság ideje. Ahogyan azt nagyböjt első vasárnapján minden évben emlékezetünkbe idézzük, a Lélek magát Jézust is kivezette a pusztába, hogy próbára tegye szabadságát. Ő, a megtestesült Fiú lesz negyven napig előttünk és velünk. A fáraóval ellentétben Isten nem alattvalókat, hanem gyermekeket akar. A puszta az a tér, ahol szabadságunk azzá a személyes döntéssé érlelődhet, hogy ne essünk vissza a szolgaságba. A nagyböjtben új döntési kritériumokra lelünk, továbbá olyan közösségre, amellyel elindulhatunk egy egy járatlan úton.
Ez küzdelemmel jár: a Kivonulás könyve és Jézus pusztai megkísértésének leírása szemléletesen tárja ezt elénk. Isten szavával ugyanis, aki azt mondja: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Evangélium Márk szerint 1,11), és „senki mást ne tekints Istennek, csak engem” (Kivonulás könyve 20,3), a Gonosz hazugságai állnak szemben. A bálványoktól jobban kell félnünk, mint a fáraótól. Tekinthetünk rájuk úgy, mint a Kísértő bennünk megszólaló hangjára – legyünk mindenhatók, nézzenek fel ránk az emberek, kerekedjünk föléje mindenkinek: mindannyian ismerjük ezeknek a hazugságoknak a csábítását. Ez egy régi út. Ragaszkodásunk tárgya sok minden lehet: pénz, bizonyos tervek, elképzelések, célok, a pozíciónk, egy hagyomány vagy akár bizonyos emberek. Ezek ahelyett, hogy lendítenének, megbénítanak. Ahelyett, hogy kapcsolatokat építenének, egymás ellen fordítanak bennünket. Létezik azonban egy új emberiség, a kicsinyek és alázatosak sokasága, akik nem engednek a hazugság csábításának. Míg a bálványok némává, vakká, süketté és bénává teszik az őket szolgálókat (vö. A zsoltárok könyve 115,8), addig a lélekben szegények nyitottak és készségesek azonnal mozdulni: a jóság csendes ereje ez, amely gyógyítja és fenntartja a világot.
Itt az idő, hogy cselekedjünk – és a nagyböjtben az is cselekvésnek számít, ha megállunk. Megállunk imádságban, hogy befogadjuk Isten szavát, és megállunk, mint a szamaritánus a sebesült testvére mellett. Az istenszeretet és a felebaráti szeretet egy és ugyanaz a szeretet. Az, hogy nincsenek más isteneink, azt jelenti, hogy elidőzünk Isten jelenlétében és a felebarátaink mellett. Az imádság, az alamizsnálkodás és a böjt ezért nem három egymástól független tevékenység, hanem a megnyílás és az önkiüresítés egyetlen aktusa: el a bálványokkal, amelyek nyomasztanak, el a függőségekkel, amelyek fogva tartanak! Ekkor az elsorvadt és magányos szív újraéled. Lassítsunk le, és álljunk meg! Az élet kontemplatív dimenziója, melynek újrafelfedezésére a nagyböjt lehetőséget ad, új energiákat szabadít fel. Isten jelenlétében testvérekké válunk, érzékenységünk mások felé új intenzitást kap: ahol eddig fenyegetést és ellenségeket láttunk, ott társakra találunk. Ez Isten álma, az ígéret földje, efelé tartunk, amikor magunk mögött hagyjuk a szolgaságot.
Az Egyház szinodális formájának, melyet ezekben az években újra felfedezünk és ápolunk, az az üzenete, hogy a nagyböjtnek közösségi döntések idejének is kell lennie, a fősodorral szembeforduló kisebb-nagyobb döntésekének, amelyek megváltoztathatják az emberek mindennapjait, egy városrész életét: vásárlási szokások, a teremtett világgal való törődés, az észrevétlen vagy megvetett emberek bevonása. Az összes keresztény közösséget erre kérem: kínáljanak a híveknek lehetőségeket elgondolkodni az életmódjukról; szánjanak időt arra, hogy megvizsgálják jelenlétüket a környezetükben és azt, hogy miként járulhatnak hozzá annak javításához. Jaj nekünk, ha a keresztény bűnbánat is olyan, mint ami annak idején Jézust elszomorította. Ő nekünk is azt mondja: „Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat” (Evangélium Máté szerint 6,16). Az öröm látszódjék inkább az arcunkon, szívjuk magunkba a szabadság illatát és engedjük szárnyalni a szeretetet, amely megújít mindent, a legkisebb és legnyilvánvalóbb dolgoktól kezdve. Ez minden keresztény közösségben megvalósulhat.
Amilyen mértékben ez a nagyböjt a megtérés ideje lesz, úgy fogja elérni az elveszett emberiséget a kreativitás hulláma: egy új remény felragyogása. Csakúgy, mint a fiataloknak, akikkel tavaly nyáron Lisszabonban találkoztam, nektek is azt szeretném mondani: „Keressetek és kockáztassatok! Ebben a történelmi pillanatban a kihívások óriásiak és a panaszok fájdalmasak – egy darabokban zajló harmadik világháborút élünk –, de kockáztassuk meg, és gondoljuk azt, hogy nem haláltusát vívunk, hanem szülésben vagyunk; nem a végét járjuk, hanem egy nagy látványosság kezdetén vagyunk. Bátorság kell ahhoz, hogy ezt gondoljuk” (Beszéd az egyetemi hallgatókhoz, 2023. augusztus 3.). Ez a bűnbánatnak, a szolgaságból való kilépésnek a bátorsága. A hit és a szeretet kézen fogja a reményt, mint egy gyermeket. Ők tanítják járni, de közben ő az, aki a másik kettőt előre vonja.
Áldásomat adom mindannyiatokra és nagyböjti utatokra.