Nemzeti Katonai Zarándoklat Péliföldszentkereszten

„Rátalálni az evangélium útjára, hogy a remény zarándokai lehessünk” mottóval rendezte meg a Katonai Ordinariátus – Katolikus Tábori Püspökség június 21-én a 28. Nemzet Katonai Zarándoklatot Péliföldszentkereszten. A katonai tiszteletadással bemutatott szentmisét Berta Tibor dandártábornok, tábori püspök, katonai ordinárius celebrálta, majd átadta a 2025. évi Kapisztrán Szent János elismeréseket.

 

Csodaszép nyári, napfényes idő fogadta a szaléziak zarándokközpontjában a magyar honvédelemben szolgáló katonákat, kormánytisztviselőket, közalkalmazottakat és családjaikat, akik a 28. alkalommal megtartott nemzeti katonai zarándoklatra gyűltek össze. Gyakorló katonaruhában férfiak és nők a családjukkal együtt ünnepeltek és töltekeztek lelkileg.

A zarándoklat egy 10 kilométeres gyalogmenettel vette kezdetét, amelyhez sok katona és családtagja csatlakozott. A közös gyaloglás az összetartozás kifejezése volt, voltak, akik reggel fél 7-kor indultak el gyalog a kegyhelyre Takács Tamás ezredessel, a lelkészi kar vezetőjével.

Délelőtt a zarándokok levonultak a lourdes-i barlanghoz, ahol Berta Tibor tábori püspök mutatott be szentmisét a Katonai Ordinariátus papjaival. A szentmise zenei szolgálatát a Budapest Helyőrség Zenekar látta el.

Berta Tibor a zarándoklat mottójának magyarázatával kezdte szentbeszédét. „Rátalálni az evangélium útjára azt jelenti, újra és újra meg kell fontolnunk, miért élünk ebben a világban. Ha ez kiderül, azt is megtudjuk, milyen módon kell élnünk benne” – mutatott rá a püspök, majd részletezte, mit kell tennünk azért, hogy az evangélium útjára rátaláljunk. Kiemelte, hogy jó összhangban lenni önmagunkkal, nem kell felolvadni a tömegben, hiszen egyéniségek vagyunk Isten előtt. Félre kell tennünk a közömbösséget, észre kell vennünk, hogy a másik embernek is lehet igaza. Nem muszáj mindig túl komolyan venni saját magunkat. „Meg kell tanulnunk leborulni a szépség, a Jóság, az Igazság, az Isten előtt, mert ez nagyban segíthet, hogy ne boruljunk ki. Jó, ha néha elhallgatunk, és elsajátítjuk a meghallgatás tudományát. Jóindulattal kell értelmeznünk mások botladozó gyöngeségeit, mert legtöbbször ez a szeretet ára. Jó, ha előbb gondolkodunk, és azután cselekszünk, és előbb imádkozunk, mint gondolkodunk, mert így megóvjuk magunkat a csalódástól” – fogalmazott.

Az evangéliumot, Jézus feltámadásának örömhírét hirdetnünk kell, hiszen Jézus ezt a parancsot adta apostolainak. „Választanunk kell, mert nem szolgálhatunk egyszerre két úrnak, Istennek és a démoni hatalomnak, mely a kapzsiság megannyi formájában megmutatkozva rabszolgájává teszi az embert.” Aki a feltámadt Krisztust hirdeti, annak nem kell aggodalmaskodnia, mert a mennyei Atya gondoskodik róla ígérete szerint – mutatott rá a püspök. Mint mondta, az örömhír hirdetését csodák kísérték. A kereszténység missziós vallás. Krisztus egyháza missziós Egyház, nem hallgathat az örömhírről, amit Krisztus feltámadása jelent a világnak. Tévhit azt gondolni, hogy ez ma már nem időszerű, és a tolerancia nevében mindenkit hagyni kell a maga által elképzelt vallásban élni. A történelem során az emberiség tapasztalatot gyűjtött a filozófiák és vallások világában, de Isten maga szól hozzánk, és ki akarja fejezni szeretetét, mely felülmúl minden tudományos vizsgálódást. Krisztus emberré lett, vállalta értünk a szenvedést és a halált, de feltámadt, és megmutatta, hogy mi is a feltámadásra és az örök életre kaptunk meghívást. Ez az örömhír, mely szétfeszíti e világ kereteit, de tovább kell adnunk, mert erre küld Jézus – hangsúlyozta.
Majd kitért arra, hogy a 20. század két nagy véres háborúja után sokan úgy vélték, hogy minden hatalom, intézmény és tekintély az elnyomásnak a forrása, ezért ezeket a formákat meg kell szüntetni ahhoz, hogy az emberiség élete boldog és szabad legyen. Valójában éppen a béke és a gyöngék védelme kívánja meg, hogy az emberi közösségek rendelkezzenek olyan eszközökkel, melyek gátat tudnak szabni a másokat eltipró önzésnek és gyűlöletnek. A II. Vatikáni Zsinat Öröm és remény kezdetű lelkipásztori rendelkezése nem enged a feltétlen pacifizmus, antimilitarizmus kísértésének, és leszögezi, hogy „amíg a háború veszélye fennáll, és nincs illetékes nemzetközi tekintély, addig nem lehet megtagadni a kormányoktól az igazságos védekezés jogát, föltéve, hogy már kimerítették a békés megegyezés minden lehetőségét. Az államok vezetői kötelesek megvédeni a rájuk bízott népek létérdekeit. Más dolog katonai erőt alkalmazni a népek igazságos védelmére, és más dolog nemzetek leigázására törekedni. Ha pedig szerencsétlen módon már kitört a háború, nem válik minden megengedetté a harcoló felek között. Akik katonáskodva szolgálják hazájukat, tekintsék magukat olyannak, mint akik a népek biztonsága és szabadsága felett őrködnek, és a béke megszilárdításához járulnak hozzá.”

A Szentszék és a pápák gondoskodni akartak a katonák lelki gondozásáról, megalapították a katonai vikariátusokat, majd ordinariátusokat. Kiemelt feladat és küldetés ez, mely a katonák üdvösségére irányul. A tábori lelkészeknek és a hívő katonáknak hirdetni kell Jézust, az evangéliumot, mert a legnagyobb ajándékot adjuk tovább, amit ember megkaphat. Feladatunk az ő hirdetése egy olyan világban, ahol minden megkérdőjeleződik, minden biztos morális alap megsemmisül. Az Egyház értékei Krisztus értékei. Hinnünk kell a minduntalan megújulásban, ebben bízva kell odafordulnunk az evangéliummal mások és egymás felé.
Ferenc pápa a tábori kórház képével akart rámutatni, hogy az Egyház érzékeli a szenvedők kiáltását, a szomorúak könnyeit, ismeri a gyöngeségeket, az egyéni és strukturális bűnöket, ismeri a megsebzett világot. Az Egyház, mint tábori kórház az irgalmatlanság világában az irgalom akar lenni, a megsebzettek kínjait igyekszik enyhíteni. Be akarja fogadni az élet hajótöröttjeit. Az Egyházban számtalan gyógyszer van a gyengék, megsebzettek, elesettek számára. Az Egyház, mint tábori kórház nem igazán hely, hanem állapot, ahova bárki beléphet, foglalkoznak vele anélkül, hogy feltételeket szabnának neki. Erről szólt az irgalmas szamaritánus, a tékozló fiút visszafogadó apa, a kiközösített bélpoklosok felkarolásának példázata, vagy amikor Jézus meghívta a pénzváltó Lévit, szeretettel szólította meg a vámosokat és utcanőket, és botrányosan közösséget vállalva velük, Isten országa polgárainak mondta őket, vagy amikor az irgalom csöndjével megmentett egy asszonyt az életét kiirtók dühétől.

Beszéde végén rámutatott XVI. Benedek pápa A mustármag reménye című könyve részletének nyomán: „a megpróbáltatások után a bensőségesebb Egyházból nagy erő fog kiáradni. Ez az Egyház sok embernek jelenti az otthont, ahol életet kapnak, és halálon túlmutató reményt.” Hogy ez megvalósuljon, az kell, hogy készek legyünk életünk terét megnyitni Őelőtte, hiszen élő kövekből épül az Egyház.

Berta Tibor tábori püspök teljes szentbeszéde itt olvasható:
Kedves Mindnyájan! Rátalálni az evangélium útjára, hogy „remény zarándokai” lehessünk. Ez a mottója az idei szentévi nemzeti katonai zarándoklatunknak.
Ha rá szeretnénk találni az evangélium útjára, akkor újra és újra meg kell fontolnunk a régi kiskatekizmus első kérdését: miért élünk ebben a világban, mert akkor az is kiderül, hogy milyen módon kellene élnünk.
Ha rá szeretnénk találni az evangélium útjára, akkor jó, ha összhangban tudunk lenni önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt és úgy tennünk, amit általában mindenki tesz.
Ha rá szeretnénk találni az evangélium útjára, akkor félre kell tennünk a sokféle módon megmutatkozó közömbösséget, mert így az öröm embereivé tudunk válni.
Ha rá szeretnénk találni az evangélium útjára, akkor észre kell vennünk, hogy a másik embernek is lehet igaza, s ez a békesség egyik forrása tud lenni.
Ha rá szeretnénk találni az evangélium útjára, nem muszáj túl komolyan venni önmagukat, s ha nem is mindig, de olykor-olykor, napjában legalább egyszer, ha nevetni tudunk saját magukon, számos derűs napot szerezhetünk másoknak is.
Ha rá szeretnénk találni az evangélium útjára, akkor fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, ugyanakkor komolyan véve az apró dolgokat és békés nyugalommal szemlélve a nagy történéseket, megannyi zavartól meg tudjuk kímélni magunkat és a környezetünket.
Ha rá szeretnénk találni az evangélium útjára, akkor meg kell tanulnunk, hogyan kell leborulni a szépség, a jóság, az igazság, az Isten előtt, mely ahhoz is hozzásegít, hogy elkerüljük a kiborulást.
Ha rá szeretnénk találni az evangélium útjára, akkor jó, ha néha elhallgatunk, és el tudjuk sajátítani a meghallgatás tudományát is, mert ez többek más mellett lehetőséget ad arra is, hogy ne gondoljuk magunkat nélkülözhetetlennek, s így az öröm magvetőivé tudunk válni.
Ha rá szeretnénk találni az evangélium útjára, akkor jóindulattal kell értelmeznünk mások botladozó gyöngeségeit, mert legtöbbször ez a szeretet ára.
Ha rá szeretnénk találni az evangélium útjára, akkor, ha az előbbiekből valamit is meg tudunk valósítani, akkor valamiképpen már Jézus nyomában járunk, az evangélium útján. (vö. Dr. Gyökössy Endre Boldogságmondások az Isteni boldogságmondások margóján. Máté evangéliuma 5. rész 1-12 verseihez.)
Kedves Mindnyájan!
Jézus azt a parancsot adta apostolainak, hogy menjenek az egész világra és hirdessék az örömhírt, az evangéliumot minden teremtménynek (vö. Evangélium Márk szerint 16,15). Az öröm pedig az, hogy Jézus Krisztus – akiben elközelgett, megjelent és megmutatkozott az Isten Országa, az Isten Uralma – föltámadt, amelyet nekünk hirdetnünk kell. Ez az az út, amelyre nap nap után rá kell lépnünk, ez az evangélium, az örömhír útja. Nap, mint nap, van úgy, hogy többször is választanunk kell, mert, ahogy a mai evangéliumi részletben hallottuk, nem szolgálhatunk két úrnak egyszerre, Istennek is, és annak a démoni hatalomnak is, mely a kapzsiság megannyi formájában mutatkozik meg, hogy elcsábítva a rabszolgájává tegyen.
Aki a Föltámadott Krisztust hirdeti, annak – ahogy a mai evangéliumban hallottuk – nem kell aggodalmaskodnia az élete miatt, hogy mit eszik, mit iszik, hogy testét mibe öltözteti, mert a Mennyei Atya jól tudja, hogy mindezekre szükségünk van, ezért elsősorban az Isten országát és annak igazságát szükséges keresnünk, és ezeket mind megkapjuk hozzá.
Krisztus ígérete szerint az Egyház történetében megannyiszor mutatkozott meg az, hogy az evangélium, az örömhír hirdetésének küldetését csodák és meglepő események kísérték. A kereszténység missziós vallás, Krisztus Egyház missziós Egyház, mely nem hallgathat arról az örömhírről, amit Krisztus feltámadása a világnak jelent. Tévhit azt gondolni, hogy ez ma már nem időszerű, s egyfajta megtévesztő ravasz tolerancia nevében, mindenkit hagyni kell abban az öröklött vagy maga által elképzelt és kialakított vallási és nem vallási formában élni, amelyhez éppen tartozónak véli magát.
Bizonyos, hogy a történelem során az emberiségnek számos értékes keresés után megannyi felbecsülhetetlen tapasztalatot sikerült összegyűjtenie a vallások és a filozófiák világában, de az is biztos, hogy mindez nem bizonyul elégségesnek akkor, amikor az Isten maga szól hozzánk, s ki akarja nyilatkoztatni a szeretetét az embernek. Hiszen azt az örömhírt közli az emberrel, amely felülmúl minden elméletet, okoskodást, tudományos vizsgálódást, megfigyelést és mérlegelést: Jézus Krisztus személyében Isten teljes szolidaritást vállalt az emberiséggel, emberré lett, vállalta értünk a szenvedést, a halált, de feltámadt, és megmutatta azt, hogy mi is személy szerint feltámadásra és örök életre kaptunk meghívást. Ez egy olyan evangélium, örömhír – amely bár szétfeszíti ennek a világnak a kereteit – de amelyet nekünk, tovább kell adnunk. Igaz, nem azért, hogy kampányszerűen népszerűsítsük az Egyházat, hanem mert erre a Föltámadt Krisztus, az Örökkévaló Isten Egyszülött Fia küld minket.
Sokakon lett úrrá az a nyugtalanító gondolat és nagyon keserű érzés, hogy a XX. század két nagy véres háborúja után – melyek emberek tízmillióit pusztították el és mérhetetlen anyagi, valamint erkölcsi kárt zúdítottak a világra – az egyes államok megannyi értelmetlen erőszakba és pusztulásba sodorhatják a népeket, nemzeteket, országokat. Ezért minden hatalom, intézmény és tekintély az elnyomásnak a forrása, ezért ezeket a formákat, le kell bontani, meg kell szüntetni és el kell felejteni, hogy az emberiség élete boldog és szabad legyen. Ez az elgondolás és megközelítés bár nagyon tetszetős, de valójában éppen a béke és a gyengék védelme kívánja meg, hogy az emberi közösségek rendelkezzenek olyan eszközökkel, amelyek gátat tudnak szabni a másokat eltipró önzésnek és gyűlöletnek.
A II. vatikáni zsinat „Öröm és remény” kezdetű lelkipásztori rendelkezésének tanítása nem enged a feltétlen pacifizmus, antimilitarizmus kísértésének és leszögezi, hogy „a háború még nincs kiküszöbölve ebből a világból, s amíg a háború veszélye fennáll, s nincs illetékes és megfelelő hatalommal ellátott nemzetközi tekintély, addig nem lehet megtagadni a kormányoktól az igazságos védekezés jogát, feltéve, hogy már kimerítették a békés megegyezés minden lehetőségét. Az államok vezetői és mindazok, akik osztoznak velük a közügyekért vállalt felelősségben, kötelesek tehát megvédeni a rájuk bízott népek létérdekeit és ezeket a komoly ügyeket valóban komolyan intézni. Más dolog azonban katonai erőt alkalmazni a népek igazságos védelmére, és más dolog nemzetek leigázására törekedni. A katonai hatalom önmagában nem törvényesíti ugyanennek a hatalomnak bármilyen célzatú katonai vagy politikai fölhasználását. Ha pedig szerencsétlen módon már kitört a háború, ezáltal nem válik minden megengedetté a harcoló felek között. Akik pedig katonáskodva szolgálják hazájukat, ne másnak tekintsék magukat, mint olyanoknak, akik a népek biztonsága és szabadsága fölött őrködnek. S míg szolgálatukat ebben a szellemben végzik, valóban a béke megszilárdításához járulnak hozzá.” (Gaudium et spes 79.)
Az Apostoli Szentszék mindig dicséretre méltó törődéssel akart gondoskodni a katonák lelki gondozásáról. (vö. II. János Pál pápa: Spirituali militum curae kezdetű apostoli rendelkezés). Ezért alapították meg a katonai ordinariátusokat, hiszen a katonák és családtagjaik lelkipásztori ellátása Egyházunknak ma is kiemelt feladata, egy olyan küldetés, amely a katonák üdvösségére irányul, képviseli Isten békéjét és a lelki béke ügyét.
Mivel „Az Egyház az evangélium hirdetése végett létezik”, ahogy oly szépen Szent VI. Pál pápa megfogalmazta (Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás 14.), ezért a tábori lelkészeknek ezt a hirdetést kell folytatniuk a katonák között, a hívő katonáknak pedig társaik között, hogy az örömhír a lehető legteljesebb mértékben eljusson mindenkihez. Beszélnünk kell Jézusról, az ő evangéliumáról, örömhíréről, mert a legnagyobb ajándékot adjuk tovább, amelyet ember megkaphat. Ez az ajándék egyben olyan kincs, melyet nem kell féltve őrizgetni másoktól, hanem olyan becses dolog, amit szét kell osztanunk, hogy gyarapodjon, miközben azt a boldogságot is meg tudja adni, mely fölemel bennünket az Istenhez.
A kánai lakodalomban a Boldogságos Szűz Mária azt mondta a szolgáknak: „Tegyétek, amit Jézus mond!” Mária, Krisztus édesanyja, az Egyház Anyja nekünk is ezt mondja. Feladatunk és küldetésünk Krisztus feltámadásának hirdetése egy olyan világban, ahol szánt szándékkal mutatkozik meg az a törekvés, hogy minden megkérdőjeleződjön, ahol minden biztosnak tekintett morális alap megsemmisüljön. De az Egyház értékei Krisztus értékei, mert az Egyház Jézus Krisztus Egyháza, s tagjainak, nekünk, hinnünk kell a minduntalan megújulásban, és ennek erejében bízva kell kilépnünk és odafordulnunk az evangéliummal egymás és mások felé. Mert, ahogy Krisztusnak, úgy az ő Egyházának is, az ember a fontos.
Ferenc pápa a tábori vagy hadikórház képével – amelyet mindig oda lehet telepíteni, ahol éppen szükség van rá – akart rámutatni arra, hogy az Egyház, érzékeli minden ember nehézségekkel való küzdelmét, hallja a szenvedők és megnyomorítottak kiáltását, látja a szomorúak sírásának elkeseredett könnyeit, tud és ismeri a gyengeségeket, az egyéni és a strukturális bűnöket is, a megsebzett világot. Az Egyház, mint tábori kórház az irgalmatlanság világában az irgalom helye, ahol a megsebzettek kínjait igyekeznek enyhíteni. Az Egyház, mint tábori kórház, az élet hajótöröttjeit is be szeretné fogadni, azokat, akiknek nem sikerült megvalósítaniuk azt, amit szerettek volna. Az Egyház, az a tábori kórház, ahol Krisztus örömhírének, evangéliumának számtalan gyógyszere van azok számára, akik gyöngék, elesettek, megsebzettek, akik erősítő táplálékra vágynak, de azoknak is, akik nem is tudják megfogalmazni betegségüket, s csak fájdalmaikban vergődnek, vagy éppen csak egy jó szóra, egy molyra vagy egy szeretetteljes bátorító ölelő gesztusra vágynak.
Az Egyház, mint tábori kórház, valójában nem igazán hely, hanem állapot, ahova bárki beléphet, ahol elkezdenek vele foglalkozni anélkül, hogy előtte bármilyen feltételeket is szabnának ki a számára.
De nem ez volt az úgynevezett eredeti állapot is? Hiszen erről szólt Urunk Jézus példázata az összevert és kifosztott embernek segítséget nyújtó irgalmas szamaritánusról (Evangélium Lukács szerint 10,30-37), az örökösrészt elherdáló fiút visszafogadó apáról (Evangélium Lukács szerint 15,11-32). Vagy nem ez mutatkozott meg, amikor a határtalan jóság gyámolító kezével fölkarolta a kiközösített bélpoklosokat (Evangélium Lukács szerint 17,11-19), vagy amikor meghívta apostolai közé a pénzváltóasztalnál ülő Lévit (Evangélium Lukács szerint 5, 27). Amikor a reményben gazdagító szeretet hangján szólította meg a hitből és reményből kitaszított vámosokat és utcanőket, s hallatlanul botrányosan közösséget vállalva velük nem átallotta őket Isten országa polgárainak mondani (vö. Evangélium Máté szerint 21,31). De akkor is, amikor a rendíthetetlen irgalom állhatatos csöndjének erejével megmentett egy asszonyt az elvakult fanatizmus törvényre hivatkozó és életet kiirtani akaró dühétől, amikor kiürült a tér (vö. Evangélium János szerint 8, 1-11).
Végezetül azt hiszem meg kell fontolnunk Joseph Ratzinger, XVI. Benedek pápa „A mustármag reménye” című könyvében (Eisenstadt,1979) írt megfogalmazását is: A sokféle megpróbáltatás után a bensőségesebb Egyházból nagy erő fog kiáradni, s ez az Egyház sok embernek jelenti az otthont, ahol életet kapnak és halálon túlmutató reményt. Mert az Egyházat az Úr építi, és ott jön létre, ahol olyan az emberek vannak, akik készek életük terét és idejét megnyitni ő előtte, mert az Egyház élő kövekből épül. (Péter első levele 2,5). Kérjük Urunkat ebben a szentmisében, hogy újra és újra rátalálva az evangélium útjára, készek legyünk megnyitni életünk terét és idejét őelőtte, hogy a tőle kapott kegyelmi segítségek meg tudjanak nyilvánulni mindennapjaink hűséges szolgálatában és cselekvő hitében katonatársaink javára és üdvösségére. Ámen.

Elismerések a hűséges támogatásért

A szentmise után, mely a pápai és a magyar himnusszal zárult, Berta Tibor átadta a 2025. évi Kapisztrán Szent János elismeréseket, köszönetet mondva és nagyrabecsülését kifejezve azoknak, akik a tábori lelkészek és a püspökség szolgálatát segítik. „Katonalelkész barátaimmal megteszünk mindent, hogy az életeteket, a családjaitok életét és a szolgálatotokat segítsük. Nagyon sokat köszönhetünk nektek. Látjuk a jóakaratot, jószándékot azokban az emberekben, akik velünk együtt dolgoznak, hogy segíteni szeretnének a katonalelkészeken és a tábori püspökségen.”

Kapisztrán Szent János Elismerésben részesültek:

Kapisztrán Szent János Arany Érdemérem:
Bozó Tibor nyugállományú altábornagy, Magyar Tartalékosok Szövetsége, elnök

Kapisztrán Szent János Ezüst Érdemérem:
Kiss Attila József őrnagy, MH Anyagellátó Raktárbázis Repülőipari Meteorológiai Osztály, főtiszt,
Fodor Endre, Nemzeti Emlékezet Bizottsága Kommunikációs és Informatikai Főosztály főosztályvezető, Mária Rádió – Inter arma caritas magazin műsor főszerkesztő

Kapisztrán Szent János Bronz Érdemérem:
Vadászi Norbert ezredes, MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár, dandárparancsnok-helyettes
Hatvani Szabolcs ezredes, MH Lahner György 2. Ellátóezred, parancsnok

Kapisztrán Szent János Ezüst Emlékérem:
Bodnár Csaba ezredes, Honvéd Vezérkar, Vezérkari Iroda, irodavezető
Kaló Miklós ezredes, MH vitéz Reviczky László 1. Területvédelmi Ezred, parancsnok

Kapisztrán Szent János Bronz Emlékérem:
Szücs Péter ezredes, MH Ludovika Zászlóalj, zászlóaljparancsnok
Kátai Róbert alezredes, MH Bauer Gyula 5. Területvédelmi Ezred, parancsnokhelyettes
Roxin István őrnagy MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár, 32. Testőrezred, Koronaőrség, parancsnok,
Soós Gábor őrnagy, MH Ludovika Zászlóalj, 1. Hallgatói Század, századparancsnok

Kapisztrán Szent János Elismerő Oklevél:
Mudráné Kustos Judit alezredes, Honvéd Vezérkar, Gazdálkodási Iroda, Gazdálkodási Osztály, kiemelt főtiszt
Kulcsárné Paróczi Katalin őrnagy, HM Védelemgazdasági Hivatal, HM Gazdálkodást Támogató Pénzügyi Referatúra osztályvezető-helyettes
Boda Péter törzszászlós, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar, Harctámogató Tanszék, gyakorlati oktató
Kiss Dorottya törzsőrmester, MH Kiss József 86. Helikopterdandár, Helyőrségtámogató Parancsnokság, rajparancsnok-helyettes
Suhaj Gábor törzsőrmester, MH Ludovika Zászlóalj, 4. Hallgatói Század, kiképző altiszt
Rácz Attila őrmester, MH Nagysándor József 51. Híradó- és Vezetésbiztosító Dandár, AIFK 1. Infokommunikációs Központ Szolnok, főtechnikus altiszt
Gelle Gábor hallgató zászlós, MH Ludovika Zászlóalj

Kapisztrán Szent János Emléklap:
Kovács Teréz alezredes, MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár, I. Objektum Üzemeltető Osztály, osztályvezető
Csizmadia Bernadett őrnagy, MH Egészségügyi Központ, MH Légi Műveleti Vezetési és Irányítási Központ, pszichológus,
Szalma István főhadnagy, MH Egészségügyi Központ, Repülőorvosi Alkalmasságvizsgáló és Gyógyító Intézet, pszichológus,

Berta Tibor dandártábornok az elismerések átadás után megköszönte a szolgálatot és a támogatást, egyúttal közös imára hívott: „imádkozunk értetek, és ti is imádkozzatok értünk.”

A nap az együttlétről is szólt. Az ünnepséget ebéddel folytatták, majd a gyermekeket számos játék várta a parkban. Délután a Together Gospel Singers zenekar adott koncertet. A katonai nemzeti zarándoklat hálaadó imádsággal zárult.

A Kapisztrán Szent János Elismerést - melyet a Magyarországi Katonai Ordinariátus megalakulásának 20 éves évfordulóján 2014-ben alapítottak a tábori lelkészek védőszentjének tiszteletére - azoknak adományozzák, akik példamutatóan és hűséggel végzik katonai és szakmai feladataikat, és önkéntes munkájukkal, áldozatos tevékenységükkel segítik a tábori lelkészek munkáját.

Szöveg: Vámossy Erzsébet - Magyar Kurír / Sin Bettina - honvedelem.hu
Fotó: Lambert Attila - Magyar Kurír / Veres Franciska - honvedelem.hu

[galeria]