Ezüstmisét mutatott be Dóbiás Zalán tábori lelkész Budapesten

Huszonöt éves papi szolgálatáért adott hálát ezüstmiséjén június 27-én, szombaton Dóbiás Zalán hadnagy, a Magyar Honvédség Altiszti Akadémia és a Magyar Honvédség Szentendrei Helyőrségtámogató Parancsnokság tábori lelkésze a fővárosi Budapest-Tisztviselőtelepi Magyarok Nagyasszonya Plébániatemplomban. A jubileumi szentmisén a hálaadás, az előretekintés és a szolgálat „finomhangolásának” jelentőségét emelte ki.

A szentmise szónoka Berta Tibor dandártábornok, katolikus tábori püspök volt, aki beszédében Dóbiás Zalán eddigi lelkipásztori szolgálatát idézte fel. Elmondta: a 2001. június 23-án felszentelt pap Karancskesziben, Nagykátán, Taksonyban, majd Kókán és Tápiószecsőn végzett szolgálata során mindenütt olyan közösségeket talált, amelyek készek voltak együtt dolgozni az egyházért. Kiemelte, hogy Balassagyarmaton is maradandó lelkipásztori és közösségépítő munkát végzett, majd 2024-ben csatlakozott a Katolikus Tábori Püspökséghez tábori lelkészként.

A püspök hangsúlyozta: a pap feladata, hogy megéreztesse az emberekkel, a kereszténység valóban örömhír, ugyanakkor egyre mélyebben értse az emberi lélek működését és a szabadságot korlátozó tényezőket. Mint kiemelte, a szolgálat iránt elkötelezett papnak egyszerre kell megértőnek, türelmesnek, korszerűnek és bátornak lennie, aki minden emberben Krisztus arcát keresi, még azokban is, akiket nehéz szeretni.

Berta Tibor felidézte: a papszentelés szertartásában egykor elhangzott a figyelmeztetés, hogy „milyen veszélyes is az, amit most elkezdesz”, mert Isten közelsége egyszerre tölthet el félelemmel és válhat magától értetődővé. Ezért a papnak újra és újra a hit alázatával és a szolgálat bátorságával kell szembenéznie hivatásának kihívásaival – húzta alá.

A tábori püspök megköszönte Dóbiás Zalán katonalelkészi szolgálatát, köztük a NATO vezette KFOR koszovói békefenntartó műveletében teljesített missziós szolgálatát is, és azt kívánta, hogy még hosszú ideig szolgálhassa a Magyar Honvédség katonáit örömmel és lelkesedéssel.

Dóbiás Zalán a szentmise végén elmondott záró köszönetnyilvánításában arról beszélt, hogy a huszonöt évvel ezelőtti papszentelésre ma is lehetőségként tekint. Úgy fogalmazott: a jubileum alkalmat ad a hálaadásra, az előretekintésre és azoknak a „finomhangolásoknak” az elvégzésére, amelyekre az embernek időről időre szüksége van. „Hála, előretekintés, finomhangolás és örömünnep” – összegezte az ezüstmise üzenetét. Hozzátette: rendhagyó módon nemcsak paptestvéreit, hanem katonatársait is meghívta a szentmisére, amelyet mindazokért ajánlott fel, akiknek hálával tartozik az elmúlt huszonöt évből. Ennek jelképeként a Magyar Honvédség Szentendrei Helyőrségtámogató Parancsnokság négy katonája a szertartás alatt díszőrséget állt az oltár mellett, valamint közreműködött a be- és kivonulás során.

A tábori lelkész emlékeztetett arra is, hogy június 27-e Szent László király ünnepe, majd úgy fogalmazott: „a katonabecsület ott kezdődik, ahol a parancs véget ér”.

A liturgia során a Bölcsesség könyvéből vett olvasmányt Bozó Tibor nyugállományú altábornagy, a Magyar Tartalékosok Szövetségének elnöke, a Katolikus Tábori Püspökség lektora olvasta fel, az evangéliumot – a főparancsról szóló részletet Szent Máté evangéliumából – pedig Mudra József ezredes, a püspökség diakónusa hirdette.

Szöveg és fotó: Navarrai Mészáros Márton

 

Berta Tibor püspök beszéde itt olvasható:

Kedves Áldozópaptestvéreim Krisztus Urunk szolgálatában, Kedves Testvéreim!

Kedves Zalán! Azt kértem tőled, hogy készíts el egy írást papságod első 25 esztendejéről. Feljegyzésedet így kezdted: „25 évről nem is olyan egyszerű összefoglalót készíteni, ami arról szól, hogy hogyan éltem meg, mivé formált ez az időszak! Nagyon-nagyon vártam a pappászentelésemet (2001. VI. 23.) mert úgy gondoltam, hogy valami hihetetlen megtiszteltetés az Isten eszközévé válni.”

Karancskeszi volt az első káplános helyed, ahol 2001. augusztus 1.–2002. április 19. között szolgáltál egy beteg plébános atya mellett, aki néhány hónap után elkerült onnan. Karancskeszin kívül még 7 faluban végezted a lelkipásztori munkát. Itt tapasztaltad meg először, hogy a legnehezebb helyzetekben is vannak olyan emberek, akik nem adták fel, akik tartották a lelket mindenkiben, és erejükhöz mérten téged is támogattak!

Második káplános helyed Nagykáta volt, ahol három évig tevékenykedtél 2002. április 20-tól 2005. augusztus 1-ig. Bár nem éppen egy ideális helyzet okozta körülmények között kezdted meg szolgálatodat, de nagyon jól érezted itt magadat, különösen a fiatalok közt találtad meg a helyedet: nemcsak egy erős ministráns közösséget alakítottál ki, de egy ütőképes focicsapatot is!

Harmadik egyben utolsó kápláni helyed Taksonyban volt 2005. augusztus 1.–2008. augusztus 1. között. Azt írtad „Taksony-Dunaharaszti: ez volt a legjobb hely” kápláni szolgálatodban, ahol svábok olyannyira be- és elfogadtak, hogy a nagy összefogás révén be mertétek vállalni és meg tudtátok rendezni a 3. Váci Egyházmegyei Találkozót, ahol egyházközségek méltó házigazdái és vendéglátói voltak az egyházmegye lelkiségi mozgalmainak, és a számos egyházi közösségnek fogadásának. A dunaharaszti Karitász táborokkal a nyár sok gyerek számára telt értelmesen, értékesen! Azt írtad erről az időszakról: Fantasztikus volt megélni, ahogy az emberek „odatették magukat”, ahogy kialakultak igazi emberi kapcsolatok, s voltak, akik erőn felül megmozdultak, mert fontosnak érezték, hogy tehetnek valamit az Isten ügyéért – akkor azt kívántam, hogy minden kollégám ismerje meg, s élje meg ezt az érzést!

2008. augusztus 1-től 2016. augusztus 1-ig  Kóka és Tápiószecső plébániai kormányzója voltál, amely mások szerint is nehéz terepnek számított. Szívós munkával, és az emberi kapcsolatok által teremtett kapcsolati erővel sok minden a helyére került.

Tápiószecsőn 2013. szeptember 15-én áldotta meg a Szent Miklós Plébániatemplom új oltárát, tetőszerkezetét és barokk toronysisakját Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek Szűz Mária nevének ünnepén, aki szentbeszédében azt mondta: Nagy örömmel érkeztem a mai napon Tápiószecsőre. Már a kedves meghívásból is látszott, hogy itt egy szerető és szerethető egyházközséggel találkozom. Sokan kérdezik ma, hogy mi szükség van ehhez a bensőséges lelki fejlődéshez díszes épületekre, templomokra, szentélyekre? Azért fontos mindez, mert templomaink éppen azt fejezik ki, hogy van a látható világnál nagyobb valóság is. Az égbe mutató torony az emberi képzeletet megszólítva hirdeti, hogy a világegyetemen túl örök, személyes, minket szerető Isten intézi sorsunkat. A lelki megújulásról szólva a bíboros, prímás ezt mondta, s hiszem, hogy ezzel elismerte szolgálatodat: „Ma is fontos szerepe van az őszinte, lelkes hitű és személyes áldozatot vállaló katolikus papoknak. Az új evangelizáció, melyet korunk pápái hirdetnek, azt kívánja, hogy minden plébániai közösség ébredjen tudatára a saját missziós küldetésének, adja tovább hitünk igazságát és örömét a körülöttünk lévő embereknek, legyen az örök élet reményének hordozója és Istenben bízva tegye szebbé maga körül a világot!”

2014. március 29-én Tápiószecsőn és Kókán Dr. Bábel Balázs Kalocsa-kecskeméti érsek tartott nagyböjti lelkigyakorlatot.

Kókán 2014. szeptember 21-én dr. Beer Miklós váci megyéspüspök megáldotta a felújított plébániaépületegyüttesét.

Amikor elköszöntek tőled, azt mondták: „ez volt az egyházközségünk aranykora”. Kókán rengeteget adott neked a Cursillo, melyet az ottani emberek inspirációjára végeztél. Ez egyfajta összetartó erővé is vált, melynek következményeként megalakult a Karitász, létrejöttek a Szentjánosbogár táborok, a felnőtt asszisztencia. Mindkét településen a lelki napok, a községmissziók, „falu-keresztutak” éltek. Kókán lelkipásztori szolgálatod alatt elindult az egyházközség honlapja, ahol ma is olvasható az egyik hírlevélben: Szeretném megköszönni az Egyházközség nevében Dóbiás Zalán atyának az itteni áldozatos szolgálatát, Isten áldását kérjük további lelkipásztori életére! Reméljük, hogy az új Egyházközségben a hívek olyan szeretettel veszik körül, ahogy mi is szerettük volna még több éven keresztül!!!! Isten segítse munkájában!! Köszönjük az Úrnak, hogy megismerhettük!!!

Cereden lettél volna plébános, ellátva Zabart és Szilaspogonyt, de aztán mégis Balassagyarmaton a Szalézi plébániai kormányzójává neveztek ki 2016. augusztus 1-vel, ahol 4 év múlva 2020. január 15-től plébános lettél, illetve a Szécsényi kerület esperesévé is kineveztek 2024. augusztus elejéig.  Közben 2022. augusztus 1.–2024. augusztus 1. között Terény, Herencsény és Cserhátsurány moderátora is voltál.   

Balassagyarmaton Bosco Szent János Plébániatemplomban szép, értékes és maradandó szolgálatot végeztél, akár a templombelső megújítását nézzük, akár más ingatlanok felújítását, akár a tenni akaró emberek összefogásának példamutató irányítását, vezetését.  

2021-től részt vettél a Váci Püspökség különböző bizottságainak munkájában, ahogy írtad „bedolgozó” voltál. Anyagokat készítettél a katekétákról, az egyházi iskolák és a plébániák kapcsolatáról, valamint külföldi- és más egyházmegyés példák alapján kidolgoztál egy hivatásgondozási stratégiát. Ezért is kezdted el a hivatástisztázó tábor és találkozók szervezését.

A számomra elkészített följegyzésekben írtál a nehézségekről, de ezek fele akkora terjedelmű sorok voltak, mint azok a pozitívumok amelyeket, 25 év alatt megéltél, így nem is foglalkoznék most velük. Te se tedd!

Fontosabbak azok a körülmények és tapasztalatok, amelyekben olyan sok tenni akaró emberrel találkoztál, akik szolgálatod által ráérezhettek az Isten közelségére, szeretetére, arra, hogy „jó Hozzá tartozni”! A településeken mindenütt voltak olyan emberek, akik segítettek, s akiknek fontos volt Isten ügye, s ezáltal „egy evezőt húzva” elindulhatott a közös építkezés a lelki napokon, szentjánosbogár táborokban, a szalézi oratóriummal való együttműködésben, a Karitásszal és a Máltaiakkal való közös szolgálatban.  

Barsi Balázs atya mondta neked: bármit is tettél, ott a Szentlélek működött, te pedig Isten eszköze voltál. Ezért választottad ezüstmisés mottónak a 115. zsoltár sorait: Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem nevednek szerezz dicsőséget, kegyelmed és hűséged szerint!

A papnak mai világban meg kell éreztetni az emberekkel, hogy a kereszténység valóban jó hír, amely képes örömre és lelkesedésre kitágítani a szívet.  Azt is hirdetnie kell, hogy az emberek Isten mérhetetlen szeretetének az eszközei és azok maradnak még a fájdalmas pillanatok idején is, sőt akkor is, amikor megszegik valamelyik parancsolatot. Fontos teendője a papnak, hogy egyre jobban meg kell értenie az emberi lélek mélységeit, megérteni az ember szabadságát korlátozó bonyolult tényezőket, és így megértőbbnek, emberibbnek lenni az egyes ember nehézségei iránt.

Isten irányában arra kell törekednie, hogy a hit szilárd és biztos, de tágas és derűs szemléletét hirdesse, az ember irányában pedig törekedjen az egyensúlyra és a lelki állapotok élénk megértésére.

A szolgálat iránt elkötelezett pap mindig megértő, de egyben kritikus is, ugyanakkor korszerű és tájékozott, a különféle napi gondokban és válságokban pedig fölfedezi az Istenbe vetett hit titokzatos alkalmait és a valódi hit igazi szépségét.

A szolgálat iránt elkötelezett pap mindig igyekszik szabadnak lenni rossztól, mindig megértő és mindig türelmes, úgy fordul mindennapok emberéhez, hogy saját magát is mindennapi embernek látja, mert ahogy elismeri saját korlátait, úgy tud világosan szólni másokhoz: minden sértő árnyalat nélkül megmondja az igazat, a párbeszéd során senkiben nem lát ellenséget, hanem mindig testvéreket, akiknek joguk van a tájékoztatásra és a felvilágosításra.

A szolgálat iránt elkötelezett papnak okos merészségre és merész okosságra van szüksége, hogy megmutassa a világban élő férfiaknak és nőknek, hogy van szárnyuk, mely nem más, mint az imádság, mellyel az Isten felé lehet repülni, hogy a lábukkal kedvesen haladjanak másokkal mellett, a mosolyukkal pedig bírják rá egymást, hogy az Úr vidám otthona felé menjenek az élet zarándokútján. Vagy ahogy Szent Ágoston írta: nem a lábunk lépteivel, hanem a szeretettel megyünk Isten felé.

A szolgálat iránt elkötelezett pap minden erejével azon igyekszik, hogy apró, hasznos, sőt néha észrevétlen szolgálatokat is tegyen, különösen azokat részesítve előnyben, akiket éppen kellemetlennek talál, vagy akik kevésbé vannak összhangban az ő szellemiségével. Nagy feladat, de nem lehetetlen, hogy még a kevéssé rokonszenves arcok mögött is meg kell látni Krisztus végtelenül szeretetre méltó arcát. Sőt, ezt kell keresni!

Aki komolyan szereti Jézus Krisztust az nem tagadhatja meg a szeretetét egyetlen egy embertől sem, mert minden egyes ember Krisztus testvére, még akkor is éppen rossz vagy kellemetlen. Mert a szeretet egy kicsit át tud alakítani mindenkit. Az igazi szeretet az aprópénzre váltott szeretet, a gyakorlatiasan megmutatott szeretet. Krisztus ezt a szeretetet is gyakorolta, hiszen mekkora türelemmel viselte az apostolok értetlenségét, sőt egymás közötti vetélkedését is. Mekkora figyelemmel bátorított és dicsért; a római századosról és a kánaáni asszonyról azt mondta: sohasem találtam ekkora hitet Izraelben, de az értetlenkedő apostoloknak is ezt a bátorítást adta: ti velem maradtatok a nehéz pillanatokban is.

A szolgálat iránt elkötelezett pap példaképe a „minden udvariasság fejedelme” Jézus Krisztus – ahogy Dante írta róla –  mert Istenfiúi mivoltában is bele tudta élni magát mások helyzetébe, együtt tudott szenvedni velük, megértő volt mindazokkal, akik éppen arra az egy mondatra, vagy gesztusra vártak, ami megváltoztatta az életüket, mint Zakeusnak, vagy a házasságtörő asszonynak.

Hogy nagy dolgokat vigyünk végbe,

jó az ügyesség és az ész is drága,

de ész, ügyesség mind hiába,

mikor nem barátunk az ég.

(Pietro Metastasio olasz költő)

Az ég valójában Jézus Krisztus, akivel barátságban kell lennie egy papnak. Azzal a Krisztussal, aki azt mondta a Getszemáni kertben: ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied Atyám (vö. Evangélium Lukács szerint 22,42). A papnak, aki szereti Krisztust, úgy kell felszállnia az ő hajójára, hogy elfogadja az útirányt.

Szalézi Szent Ferenc képzeletben egy beszélgetést folytatott IX. Szent Lajos francia király feleségével Provence-i Margittal, aki éppen hajóra akart szállni férjével együtt, aki kelet felé tartott.

– Hová megy úrnőm?

– Ahova a király

– Tudja pontosan hová megy a király?

– Nagyjából megmondta, de én nem törődöm azzal, hogy tudjam hová megy, nekem csak az a fontos, hogy vele menjek.

– Tehát nem tud semmi közelebbit erről az utazásról?

– Nem semmit sem tudok, kivéve azt, hogy az én drága uram és férjem társaságában vagyok.

– Fenséges asszonyom, férje Egyiptomba tart, közben több helyen megáll majd. Fenségednek nincs szándékában odamenni?

– Őszintén szólva nem, semmi más szándékom nincs minthogy királyunk közelében legyek. A helyeknek ahová megy, rám nézve semmi jelentőségük nincs, csak annyiban, hogy ő ott lesz. Én nem annyira megyek valahová, mint őt követem, nem az utazást akarom, hanem elég nekem a király jelenléte.

A papszentelés egykori szertartásban elhangzott egy meglehetősen erős és nyugtalanító mondat, amely magyarul nagyjából így hangzik: milyen veszélyes is az, amit most elkezdesz. Igen! Veszélyes dolog Istennel foglalkozni nap mint nap, mert az Isten közelsége egyrészt félelemmel tud eltölteni, ugyanakkor magától értetődővé is válhat. Valójában össze kell, hogy rezzenjünk ettől és szembesüljünk újra meg újra ezzel a nagy kihívással, magunkra öltve a hit alázatát és a szolgálat bátorságát.   

Kedves Zalán! 2024-ben tábori lelkész lettél. Köszönöm az eddigi szolgálatodat a Katonai Ordinariátusban, ahol már túl vagy egy külszolgálaton, amelyet Koszovóban töltöttél, s most Szentendrén vagy, hogy az ott szolgáló katonák közé elvidd a szeretetet, magát a mi Üdvözítőnket, Jézus Krisztust. Őszinte szívvel kívánom, hogy még sokáig szolgálhass katonalelkészként a Magyar Honvédségben és a katonai ordinárius tábori lelkészei között békében, örömben és azzal a lelkes tevékenységgel, amelyet minduntalan megtapasztalhat mindenki, aki találkozik veled. Ámen.