Katonapappá szentelték Woditsch Pétert Budapesten

Ünnepi szentmise keretében áldozópappá szentelte Woditsch Péter tartalékos hadnagyot, a Katolikus Tábori Püspökség – Katonai Ordinariátus diakónusát Berta Tibor dandártábornok, katolikus tábori püspök június 6-án, szombaton a Budapest-Tisztviselőtelepi Magyarok Nagyasszonya Plébániatemplomban.

„A világnak nagy szüksége van olyan emberekre, akik belsőleg éretté és gazdaggá tudnak válni, s akiket az Úr arra hív, hogy küldje őket azokba a körülményekbe, ahol nagy lelki megújulásra van szükség az életstílusban, a magatartásban, a közéletben, a kultúrában, a gazdaságban és a politikában” – mutatott rá homíliájában Berta Tibor. 

A tábori püspök hangsúlyozta, hogy a papi hivatás középpontjában az evangéliumból fakadó öröm, valamint a Krisztussal való személyes közösség áll. A szentelendőhöz fordulva azt kívánta, hogy szolgálatát reménnyel és örömmel végezze, legyen a csüggedők bátorítója, és vigye el Krisztus örömhírét a haderő világába.

Kiemelte: a katonalelkész feladata megszólítani és támogatni azokat is, akik eltávolodtak Istentől vagy önmagukat keresik. „Katonapapként az is szép szolgálati feladatod lesz, hogy megszólítsd és állj oda azok mellé, akik el akarnak futni az Isten elől, akik valójában önmaguk elől menekülnek. Mondd el nekik, hogy a vallással való foglalkozás nem önfeladás, nem is jár veszteséggel, hanem éppen ellenkezőleg: az ember úgy találja meg igazi és valódi önmagát, ha elveszíti magát az Istenben” – fogalmazott a főpásztor.

A papszentelési szertartás során a tábori püspök krizmával kente meg a szentelendő kezét, majd átadta neki a paténát az ostyával és a borral megtöltött kelyhet, amelyek az Eucharisztia, a szentmise ünneplésére kapott papi küldetés jelképei. Berta Tibor hangsúlyozta: a papi élet középpontjában Krisztus áldozatának jelenvalóvá tétele, az önátadás és az Isten népének szolgálata áll.

Záró gondolataiban a tábori püspök felidézte Hugo Rahner német teológus gondolatát, miszerint az egyház mindig fiatal, mert szüntelenül képes megújulni. „Az egyház újra és újra megújul, amelyről Hermasz az őskereszténység korban Pásztor című művében azt írja, hogy az idős, arcán ráncokat viselő hölgyként ábrázolt Egyház a Szentlélek erejéből az egymást követő látomásokban egyre fiatalabb lesz” – fogalmazott, hozzátéve: ennek jele az is, hogy új pap kezdi meg szolgálatát a Katonai Ordinariátus kötelékében. A szentmise végén Woditsch Péter – immár áldozópapként – újmisés áldásban részesítette a jelenlévőket, majd a katonai ordináriust is.

A huszonnyolc éves Woditsch Péter az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem alapszakon végzett. Teológiai tanulmányait a győri szemináriumban kezdte meg, majd a katonai alapkiképzést követően a budapesti Központi Papnevelő Intézetben folytatta. Idén diplomázott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán.

Az új áldozópap – akit a Katolikus Tábori Püspökség – Katonai Ordinariátus átmeneti diakónusaként és a Magyar Honvédség vitéz Reviczky László 1. Területvédelmi Ezredének tartalékos hadnagyaként szenteltek fel – tavaly augusztusban ugyanebben a templomban lett diakónus. A papi rend második fokozatát elnyerve katonalelkészi szolgálatát a Magyar Honvédség közösségében folytatja: jelenleg a Magyar Honvédség Ludovika Zászlóaljának megbízott tábori lelkésze.

A Katonai Ordinariátus új papjának szentelésén katonák, paptársak, diakónusok, családtagok és barátok imádkoztak együtt. A liturgia elején a papság ünnepélyes bevonulását követően bűnbánati rész, majd igeliturgia következett. Az olvasmányt Izajás próféta könyvéből Bozó Tibor nyugállományú altábornagy, a Magyar Tartalékosok Szövetsége (MATASZ) elnöke, a Katolikus Tábori Püspökség lektora olvasta fel, míg a Szent János evangéliumából vett igeszakaszt Somorjai Péter, a Magyar Honvédség vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár Kiemelt Vendéglátást Biztosító Alosztályának vezetője, a tábori püspökség diakónusa hirdette. A liturgia zenei szolgálatát az MH BHD Budapest Helyőrség Zenekar biztosította.

Woditsch Péter első szentmiséjét vasárnap délután 16 órakor celebrálja szülővárosában, Sopronban, a Szent Mihály-templomban, paptársa, Méry László részvételével.

Küldetése az élet igazságának keresése

„Megható volt részese lenni ennek a kétórás papszentelési liturgiának, amelyen minden szó a helyén volt és szíven talált. Amikor Isten szeretetéről beszélünk, jó érezni, hogy azt az embereken keresztül is megélhetjük. Felemelő, hogy a katonák és a papok körében lévő szeretteimmel, barátaimmal együtt ünnepelhettük, hogy élet van a Katonai Ordinariátusban és a Magyar Katolikus Egyházban. Az egyház él: nemcsak jelen van, hanem jövője is van. Van közösségünk, és ez a közösség az, ami megtart mindannyiunkat” – fogalmazott Woditsch a szentelést követően a honvedelem.hu kérdésére.

Kiemelte: az ország számos pontjáról érkeztek hozzátartozók és barátok a szertartásra. Mint elmondta, katonalelkészként arra törekszik majd, hogy két lábbal a földön állva, áldozatokat vállalva végezze szolgálatát, és egyre mélyebben megismerje az élet igazságát.

Szöveg: Navarrai Mészáros Márton
Fotó: Kormány Gábor

***

Berta Tibor tábori püspök szentbeszéde Woditsch Péter pappászentelési szentmiséjén

Kedves Paptestvéreim az oltárszolgálatban, Kedves Diakónusok, Kedves Mindnyájan! Örülök, hogy ma veletek ünnepelhetem a Szent Eucharisztiát, amelyben Woditsch Péter diakónust áldozópappá tudom szentelni!

A papság egyik fontos és értékes vezérmotívuma az a Szent János apostol könyvéből felolvasott öröm, amely Jézus öröme, az evangéliumból fakadó öröm.

Ebben a világban a valóban eredeti, az igazán termékeny és értékesen fajsúlyos dolgok mindig kicsiben és egy sajátságos rejtekben kezdődnek el, de valójában még magának az Istennek az evilági tevékenysége is hasonlatos valamiképpen ehhez, hiszen maga az Úr is úgy lép fel ebben a világban, hogy kilétét titokban tartja, megannyiszor az egyszerűség vagy éppen az erőtlenség sajátságos öltözetében.  Az Isten valóságai, az igazság, az igazságosság és a szeretet is meglehetősen igen kicsik és számtalanszor lábbal tiporják őket a világban, ugyanakkor az ember a mindennapokban mégis ezekből él, de valójában a világ nem is tudna létezni nélkülük. s, ezek akkor is élni fognak, amikor a hangoskodók és a hatalmaskodók már régen a múlté lesznek.

Aki megfelelő ismerettel és kellő őszinteséggel visszatekint a múltba, láthatja, hogy a régi korok nagy emberei, hatalmasnak kikiáltott személyei mind elmúltak, hatalmas, csillogó palotáikat és építményeiket vagy belepte a por, vagy az idő vasfoga alig látható romokat hagyott belőlük. A megannyi korszak hírességei a feledés homályába merültek, legfeljebb egyes történelemkönyvek néhány sora említi őket.

Ami azonban a – szintén szétesett és megsemmisült – hatalmas Római Birodalom egyik periférikus tartományában, az egykori Galilea félreeső sarkában történt, amelyet Jézus egy maroknyi jelentéktelennek látszó férfival és tegyük hozzá, nővel elkezdett, az megmaradt, és ma is eleven és virágzó jelenlét, mert Jézus örömhíre nem lett a múlté, hanem napjainkig hirdetik – most éppen az én igencsak gyarló szolgálatom által – jóllehet a józan ész alapján a külső erőknek el kellett volna fojtaniuk kicsinysége miatt.  

Kedves Péter, legyél majd a Jézus Krisztus alapított papságban fogyhatatlan reményű örömteli ember, aki újra és újra ámulva és boldogan meg tudja tapasztalni Isten csodálatos jóságát, legyél részese annak a nagy örömnek, amelynek valóságából a te szolgálatod által élnek majd az emberek és végsősoron él majd az a világ, amely körül vesz bennünket.

Bátorító ember, és bátorító pap legyél, aki odaáll mindazok mellé akik csüggedt hittel járják az élet útját, és tanítsd meg őket, hogy a vigasztalan, reményvesztett és örömtelen helyzetekben is próbálják meg felismerni Isten közelségét és őszinte szívvel igyekezzenek örülni annak, hogy kicsinyke és törékeny hitükből és gyönge imáikból nő majd ki Isten vetésének termékeny gabonája. Ez a gabona valójában maga Krisztus, a mi Urunk, akit az Örökkévaló Isten vetett ennek a világnak a földjébe, s akinek – mint ahogy a búzaszemnek a földben – meg kellett halnia, hogy termést hozzon és életet fenntartó kenyér váljon belőle, mert ő az élet kenyere  (vö. Evangélium János szerint 6,35).

Néhány pillanat múlva Eucharisztiát ünneplünk, amikor Isten „Kenyerét” tarthatjuk majd kezünkben, magát Krisztust, az Urat, aki az egész világ kenyerévé lett. Az Eucharisztia egyszerre jele a keresztnek, ugyanakkor Isten bőséges és örömteli aratásának; visszatekintés a kereszten meghalt búzaszemre és előre pillantás Isten nagy és ünnepi lakomájára, amelyre sokan jönnek a világ mind a négy égtája felől (vö. Evangélium Máté szerint 8,11), s ami már itt ebben a szentmisében is elkezdődik, ahol a legkülönbözőbb emberek együtt ülhetnek az Isten oltár-asztala körül.

Kedves Péter, ennek a legszebb ünnepnek a szolgálata vár rád, hiszen nap mint nap ennek a szent lakomának leszel a szolgája, aki átváltoztathatja és kioszthatja a megannyi különböző embernek az áldozat és az egység Szent Kenyerét.  Emlékeztessen ez mindig a keresztre, hogy neked is valamiképpen Isten gabonaszemévé kell válnod, minduntalan oda kell adnod teljes önmagadat, egész életedet. Ugyanakkor a kenyérré váló gabonaszem Isten örömére is utal. Járja át szívednek legmélyét újra és újra az az öröm, hogy Jézus Krisztusnak, Isten gabonaszemének a szolgája lehetsz, aki majd alkalomadtán szégyenkezve megtapasztalja, hogy a gyöngeségek között valósul meg Isten segítségének, a kegyelemnek a diadala, amikor sete-suta szavaidra mosoly derül a szomorú vagy meggyötört arcokra, vagy gyönge szavaid révén lesznek emberek, akik meg tudják találni újra az élet értelmét, vagy, hogy szolgálatod révén az emberek rá tudnak döbbenni Isten dicsőségére, mert a mi Urunk megannyi gyöngeségünkön keresztül is, nagy dolgokat visz végbe.

Kedves Péter, diakónusi szolgálatban is valamiképpen már megtapasztaltad, de a papságod során őszintén kívánom, hogy újból és újból tedd megfontolás tárgyává, hogy a papi mivolt nem a tevékenységek sorozatát jelenti, nem kötődik a mindig mindenáron mindenhol való tülekedő megjelenéshez, vagy csúnya kifejezéssel, hogy mindig „csinálj” valamit, hogy mindig és állandóan tevékenykedj, hanem sokkal inkább azt jelenti, hogy az Istennel állandó, beszélő viszonyban kell lenned. A papnak – minden gyöngesége ellenére – az Isten szent valóság kell, hogy legyen, akiben hisz és bízik egész életében, s annak összes változásai között sem hagy föl azzal, hogy egyfajta szent viaskodásban legyen az Istennel, és beléje kapaszkodva nap mint nap ki kell mondania, hogy nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz (vö. Teremtés könyve 32,27). A pap léte fontosabb a ténykedésnél, ami azt jelenti, hogy a papnak alkalmas népet kell készíteni az Úrnak (vö. Evangélium Lukács szerint 1,17). A papnak Istenhez kell vezetnie az embereket, hitet kell ébresztenie, kivezetni másokat a kétségbeesés világából, bátorítania kell őket, hogy Istent ebben a világban és az életükben valóságosnak tekintsék. Az is papi feladat, hogy a nem hívőket, a keresőket az igazak gondolkodására, okosságra elvezesse.

Néhány perc múlva Kedves Péter megkenem kezeidet a szent krizmaolajjal, majd egy kis ideig összecsukva a kezembe fogom tartani a kezeidet, hogy aztán odaadjam neked a kelyhet, amiről eszünkbe kell hogy jusson Jézus kérdése János és Jakab apostolhoz: Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom? (vö. Evangélium Márk szerint 10,38)

Vagy ahogy Szent-Gály Kata megfogalmazta versében: Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem? Tudsz-e reszketni, remegni az Olajfa-kertben? Tudsz-e elhagyatva lenni, egyedül a Bűnnel? Szemben a Halállal, szemben a Közönnyel? Adnád-e kezedet szorító kötélnek? Arcodat a gúnynak, lenéző köpésnek? Tudsz-e mellém állni fojtogató csendben? Az ostorozásnál eltakarnál engem? Tudsz-e tűrni értem, hordani keresztet? Roskadva, remegve, föl, egész a célig? Akkor is, ha szíved ezer sebből vérzik? Tudod-e karodat szélesre kitárni? Az egész világért áldozattá válni? És tudsz-e pihenni úgy a szent kereszten, hogy örvendezz rajta: mindig ezt kerestem? Tudsz-e mellém állni? A helyembe lépni? Magadat feledve életemet élni? Egészen eltűnni, elmerülni bennem? Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem?

A kehely, amelyet nemsokára átveszel az Eucharisztia kelyhe, Jézus Krisztus áldozatának a kelyhe, a papi élet középpontja, amely újra és újra Jézus kérdésére emlékeztet: Tudtok-e inni abból a kehelyből, amelyből én iszom? Az egykori papszentelési szertartásban a krizmával megkent kezeket összekötötték és a kelyhet úgy kellett megfogni. De a mostani összetett kezek is azt jelentik, hogy a pap egy sajátságos megkötözöttségben szolgál, az önrendelkezésről való lemondásban szolgál, egy Jézushoz való szoros kapcsolatban szolgál, őhozzá tartozik, és csak ő rajta keresztül tartozik másokhoz. A szentmise, az Eucharisztia, sokkal, de sokkal több mint liturgia és ceremónia, több mint közösségi együttlét alkalma, több egy örvendező gyülekezetnél, több mint lakoma-asztal közösség. A szentmise a pap számára életforma, Jézus követése a készséges és engedelmes megkötözöttségben, az áldozatban, éppen úgy, ahogyan Krisztus végérvényes módon az emberhez kötözte egész valóját a keresztfán föltárt isteni szeretet által. Kedves Péter, adja meg neked az Úr, hogy egyre mélyebben megértsd az ő követésnek ezt a titkát!

Ahogy apostolait, úgy a papokat is hívja Jézus, hogy vele legyenek, ugyanakkor küldi is őket. Néha fölmerülhet, hogy akkor állandóan mellette kell lenni, vagy csak időnként kell ott lenni Jézussal, hiszen ő küldetéssel felruházható tanítványokat akart. Jézus szavaiban nincs sem következetlenség, sem ellentmondás, hiszen ő csak azt tudja küldeni, aki közösségben ott van vele, és az van vele valóban közösségben, aki hagyja és engedi küldeni magát. Csak az adhatja tovább az Üdvözítő Krisztus örömhírét és szeretetét, csak az tudja Jézust elvinni másokhoz, aki ismeri őt, ismeri a szavait és a tetteit, aki együtt van vele.  A Jézussal való levés a papi szolgálat lelke, a szolgálat szíve és középpontja, amelyet újra és újra gyakorolni kell, ismét és ismét meg kell tanulni. A világnak nagy szüksége van olyan emberekre, akik belsőleg éretté és gazdaggá tudnak válni, s akiket az Úr arra hív, hogy küldje őket azokba a körülményekbe, ahol nagy lelki megújulásra van szükség az emberi kapcsolatokban, az életstílusban, a magatartásban, a közéletben, a kultúrában, a gazdaságban és a politikában. A Krisztushoz való megkötözött odatartozásban mindig ott tud lenni az az erő, mely képes arra, hogy megfékezze a hazugságot, a hatalomvágyat, az irigységet, az önzést, s hogy újra és újra reményt tudjon adni másoknak mély vallásos jámborsággal és az őszinte szív emberségével.

Kedves Péter, az is szép szolgálati feladatod lesz a másokért való katonalelkészi fáradozásban, hogy megtanítsd a lelki átalakulást és átváltozást egy olyan világban, ahol örökös konfliktus és harc van a hit és a hitetlenség között, egy örökös küzdelem az önmegvetésig érő istenszeretet és az istentagadásig eljutó önszeretet között. Mint papnak, mindig szem előtt kell tartanod azt is, hogy minden olyan csábító kísérlet, amely egy tökéletes földi világot akar létrehozni katasztrófával végződik, mert ha a mértéket nem az Isten adja, akkor az ember elpusztítja önmagát. Ha ez lebeg majd a szolgálat során a szemeid előtt, akkor érvényes lesz rád az olvasmányban hallott prófétai szó: Íme, az én szolgám, akit támogatok, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek, aki nem emeli föl a hangját kiabálva, s aki a megtört nádszálat nem töri tovább, a pislákoló mécsest nem oltja ki, aki el nem lankadva, és kedvét el nem vesztve hűségesen elviszi az igazságot, hogy megnyissa a vakok szemét, és kiszabadítsa börtönükből azokat, akik sötétségben ülnek.” (vö. Izajás könyve 42, 1-7)         

A papot azért küldi az Úr, hogy elkötelezett határozottsággal jel legyen egy olyan világban, ahol egyre erőteljesebben manipulálják az embert, ahol már-már brutálisan támogatják a tömeggondolkodást, ahol nem értéket, hanem élményeket adnak, ahol a mértéktelen gőg és az elbizakodottság divattá vált, ahol a megtévesztett ember a valóság korlátait figyelmen kívül hagyva túlértékeli saját képességeit, és ezzel átlépi önnön korlátait és az isteni törvényeket, ahol a túlzott magabiztosság a realitásérzék teljes elvesztésével párosul, amely a kisebb-nagyobb hatalom megtartásáért és a másokon való uralkodásért, szinte mindent megígér és a földi édenkert megvalósításának délibábjával egy új világot akar teremteni. Az elcsábított ember mindeközben nem veszi észre, hogy valójában összetörik, használják és súlyosan kihasználják és visszaélnek az érzéseivel és vágyaival. A pap az a valaki, aki az embertelenség ezen embert istenítő kultúrájával szemben föl mutatja az Istenhez vezető utat.

Kedves Péter katonapapként az is szép szolgálati feladatod lesz, hogy megszólítsd és állj oda azok mellé, akik el akarnak futni az Isten elől, akik valójában önmaguk elől menekülnek. Mondd el nekik, hogy a vallással való foglalkozás nem önfeladás, nem is jár veszteséggel, hanem éppen ellenkezőleg, az ember úgy találja meg igazi és valódi önmagát, ha el tudja veszíti magát az Istenben. Újból és újból kösd a rádbízottak lelkére, hogy nincs szeretet igazság nélkül és az igazság lehetetlenség szeretet nélkül, s aki az igazságot keresi – akár tudja, akár nem – az az Istent keresi valójában és csak ezen igazság által lehetséges a szabadság, amelyből létre tud jönni a belső és a külső harmónia és a béke.

A ma világában hangsúlyossá vált a „legyél önmagad” hangzatos jelszava, amely csak akkor nyeri el igazán az értelmét, ha az ember tudja, hogy ő egy Istenre rendelt lény, és szabadságának valódi garanciája maga az Isten, aki az embert az örökkévaló Te – vagyis maga az Isten – és a másik ember felé önmagából kilépő személynek teremtette, ahogy Hippo Regius Szent püspöke, Ágoston megfogalmazta: Te indítod föl bennünk a te magasztalásodnak örömét, mert magadnak teremtettél bennünket (vö. Szent Ágoston Vallomásai).

Kedves Péter, kívánom és kérem az Urat ebben a szentmisében, hogy olyan pap, és olyan katonalelkész legyél, akit egy egyre fokozódó és tántoríthatatlan vágy ösztökél, hogy rátaláljon az igazságra, hogy rájöjjön mi az élet, hogy miként kell élni, aki két lábbal a földön áll, mert tudja, hogy az ember nagy rejtély, és sokszor mély szakadék, akinek sok és nehéz a gyöngesége, de aki mindig és szükségszerűen keresi az Istent, mert az emberi lét nyomorúsága és az emberlét szépsége teljesen csak Isten világosságában érthető meg és ragyoghat föl (vö. Szent Ágoston Vallomásai). Vidd el szolgálatod során ezt az üzenetet és Jézus Krisztus örömhírét a haderő világába, a magyar honvédelem katonáihoz. Ámen.